Ül az újságíró a kormányhivatal jogi főosztályán, és elképedve hallgatja, hogyan vitatkoznak a feje fölött egy olyan dokumentum átadásáról, amelyet – a hivatali beszélgetőpartnerek szerint is (!) – a közigazgatási eljárásról szóló törvény (KET) alapján bármely állampolgárnak szó nélkül meg kellene mutatni. 

Végül – többórányi szócséplés után – üres kézzel távozik, viszont szegényebben egy illúzióval, és gazdagabban néhány fontos tapasztalattal. Megtudta például, hogy a közigazgatás főtisztviselői nem feltétlenül ismerik a KET-et, a médiaszabályozásnak arról a rendelkezéséről pedig egyáltalán nem hallottak, amely minden állami és önkormányzati szervet együttműködésre, adatátadásra kötelez, ezzel is segítve, hogy a sajtó elláthassa a feladatát. És megtapasztalta, hogy nálunk (még mindig, vagy már megint) az írott jog legegyértelműbb passzusát is felülírja a hivatalnokmentalitás, vagyis az igazodási szándék a hatalom (vélt?) elvárásaihoz.

Történetünk nem az elmúlt negyven évben, de még csak nem is az „elmúlt nyolcban”, hanem a nemzeti együttműködés fényes jelenében játszódik. Az apropó a Kossuth téri fairtást engedélyező határozat megszerzéséért vívott, fő vonalait tekintve kafkai küzdelem – de ez talán mindegy is, mert errefelé mindenkinek van egy hasonló sztorija arról, hogy mennyit ér a törvény betűje a kormányzati akarattal szemben.

Szívesen megkérdeznénk az esetről a jó kormányzásért felelős kormánybiztost, ha időközben le nem mondott volna, kijelentve, hogy a „Jó állam fejlesztési koncepció” már megvalósult. De méginkább Navracsics Tibort – aki a Fidesz választási programjának „Itt az idő, hogy helyreállítsuk a demokratikus normákat!” című fejezetét írta –, mire gondolt, amikor papírra vetette: „azonnal véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy a kormány közérdekű adatok nyilvánosságra hozatalát akadályozza saját hatalmi ambícióitól vezérelve”. Megtudakolnánk tőle, felrémlett-e előtte akkoriban egy kormányzat, amelyik A napon dönt a Kossuth tér letarolásáról, B napon pedig végrehajtja a fairtást egy olyan titkos határozat alapján, amely a lehetséges legkorábbi fellebbezési határidőt E napban szabja meg – csak félünk, hogy mire válaszol, a szóban forgó hársakból már rég tűzifa lesz valamelyik pártközeli cimbora Tüzép-telepén.

Azoknak, akik most dörzsölik a markukat, mondván, ügyesen csuklóztatja a hivatalnok a firkászt, annyit azért üzennénk: az összes csinovnyik vígan megteszi ugyanezt bármelyikünkkel (vele is) bármilyen ügyben mindaddig, amíg a többség hagyja, hogy – akármi is az oka – ne ügyfélként, hanem bajkeverőként kezeljék. És ha nekünk kell elmagyaráznunk a kormányhivatalban, hogy Magyarországon a közigazgatási határozatok a törvény szerint nyilvánosak, akkor a jó kormányzástól pontosan ugyanolyan messze vagyunk ma is, mint amikor Orbán Viktor még csak ábrándozott róla, hogy szeretne másodszor is miniszterelnök lenni.