Kedden a néppárti frakció tapsa Orbán Viktor válaszaira, szerdán kemény bizottsági kritika a magyar miniszterelnök távollétében – az unió kínkeservesen próbálja megzabolázni tévelygő fiát, aki egyáltalán nem érzi magát tévelygőnek. Pontosan tudja, hogy mit akar, a hogyannal vannak időnként problémái, ez néha rögtönzésekben, néha engedményekben nyilvánul meg, de aki komolyabb korrekciót vár tőle, nagyot téved.

Orbán nem árul zsákbamacskát, mert amit Bilbaóban vagy a külföldi lapokban megjelent interjúdömpingben kifejtett, azt mondja többé-kevésbé Kötcse óta. Új világrend közeleg, amelyben más Európát, más Magyarországot képzel el, ami viszont újabb és újabb áramütésként éri az eurokratákat és a hazai ellenzéket. Különösen sokkolják őket a mindezekből következő, a kétharmad által áterőltetett lépések, amelyek – mi tagadás – három év alatt alaposan átrajzolták Magyarország képét.

Európa Orbán szerint belefulladt a jóléti állam kiépítésébe, a piac fetisizálásába, a globális érdekek, eszmények nemzetek fölé helyezésébe, a hagyományos értékek és a munka tiszteletének háttérbe szorításába, valamint azokba a szabadságjogokba, amelyek az oxigént vonták el az állam elől. Orbán diagnózisa kőkemény, nem bajlódik árnyalatokkal, altételekkel, inkább arra törekszik, hogy mindezt lefordítsa „lakossági használatra”. Elég a szószátyár demokráciából, a választói kétharmad nem vég nélküli egyeztetéseket, hanem tetteket követel. Vége az erejükkel visszaélő multik, bankok, a külföldi tőke túlhatalmának, letörjük a szarvukat. Szót emelünk érdekeinkért, megvédjük szuverenitásunkat, nem sompolygunk kerítés mögé a nagyobb kutya láttán. Munka minden előtt – amelyben a termelés viszi a prímet, nem a szolgáltatás: holmi spekulánsok, kufárok, pincérnemzet. Mindehhez több lépcsőben, de elszántan kell hozzáigazítani a rokkantellátástól az oktatásig mindent, amely eddig a restekhez, a naplopókhoz alkalmazkodott.

Az állampolgár üdvözli a paternalizmust, ha az rezsicsökkenésként jelenik meg, s a vég nélküli központosítást is el lehet úgy adni, hogy az a rendrakás letéteményese. Orbán világképének keleti dominanciája nem pusztán az autoriter rendszerek vonzerejével magyarázható, benne van a modern értelemben vett citoyenség megkérdőjelezése, az alattvalói fegyelem, alázat bűvölete, amely a szekularizált Európából kiveszett. Kelet az ő számára a hierarchia tiszteletének, a szorgalomnak és a tradíciók ápolásának a bölcsője, ami minket is túllendíthetne végre az általános dekadencián, szkepszisen, letargián. És persze a válságon.

Orbán Viktor ugyanakkor jól tudja, hogy mit jelent Magyarországnak a kohéziós alap, képes hallatlan összegekkel szubvencionálni „stratégiai partnereit”, mert vannak jó meg rossz tőkések, ahogyan jó meg rossz offshore-lovagok. Mára fölépítette az őáltala elképzelt ország vázát, és igyekszik mindent a kezébe fogni ahhoz, hogy folytathassa. Pont azért nincsenek skrupulusai, mert hiszi, amit csinál. És ebbe a hitbe illeszthetők a „kényszer hatására” tett időleges visszavonulások, amelyeket soha nem a belátás, hanem a szorításból való kisiklás vezérel. Orbán – bármi történik – szemernyit sem tágíthat víziójától, mert az habitusának, világnézetének, politikájának kereteit adja.

Marad ő az unió „forró krumplija”. Kihűlni nem fog, maximum elfogy.