Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon? Ma már nincs is Magyar Köztársaság, de hát ki gondolhatott erre éppen tíz évvel ezelőtt, amikor erre a kérdésre népszavazáson kellett válaszolni? Akkor – tényleg függetlenül attól, hogy éppen ki volt kormányon – elsöprő többség, a választópolgárok 83,76 százaléka felelt igennel. És most?

A nagy túlélő: ezt a címet nyugodtan odaítélhetnék az EU-nak. Mert hogy az elmúlt évtizedben a feje tetejére állt minden, Európa-szerte és idehaza egyaránt, ám a magyarok kétharmada még mindig kitartóan támogatja az uniós tagságot. Ha esik, ha fúj. Ha jobboldali közvélemény-kutató kérdez, ha baloldali.

Igen, igen, az EU-tagság nagyon kell, de hogy miért is… Erre kár volt keresni a választ tíz évvel ezelőtt, és nem érdemes most sem. A 2003. április 12-i népszavazást megelőző kampányban efféle frappáns kérdéseket láthattunk a plakátokon: „Nyithatok-e cukrászdát Bécsben? Igen!” Érdemi vita vagy tájékoztatás az uniós csatlakozás következményeiről viszont nem volt.

A helyzet azóta sem javult. Ezek már idei adatok: a magyarok 82 százaléka mondja magáról, hogy nem elég tájékozott EU-ügyekben. Jön mindjárt a hideg zuhany is: közel ugyanennyien hozzáteszik, hogy éppen elég tájékoztatást kapnak uniós témákról. Köszönik szépen, nem is szeretnének többet tudni.

Lehet persze, hogy éppen e közönynek és információhiánynak köszönheti az Európai Unió, hogy mindmáig igent mondana rá kétharmad. Nem a parlamenti, hanem az emberekből álló. S ez a népszerűség különösen megbecsülendő, ha arra gondolunk, hogy a jelenlegi kormány – finoman szólva – nem fest rózsaszín képet az EU-ról. Sőt, az unió mintha a pártok közös szent tehene lenne: ugyancsak idei adatok szerint, még a jobbikos szavazók többsége is az unión belül képzeli el Magyarország jövőjét.

Túlélte az EU a pusztító gazdasági válságot is. Hol van már az irigylésre méltó stabilitás és növekedés, amely az unió szó hallatán 2003-ban még a választópolgárok szeme előtt lebegett? Azóta már recsegő-ropogó euróövezetről és mentőcsomagokról szólnak a hírek, és lám: a magyarok kétharmada (ismét a bűvös arány) továbbra is elvárja az EU-tól, hogy vegyen részt a pénzügyi krízis leküzdésében. Érthető, hiszen eddig is olyan sikeresen részt vett benne…

Nem ismerjük, továbbá látjuk, hogy válságban van, de a miénk, nem adjuk. Egyetlen olyan kormány vagy intézmény sem volt még Magyarországon, amely ezt a státuszt ki tudta vívni magának. Rábólintottak a hazai választók az EU-tagságra tíz évvel ezelőtt, és (noha valószínűleg kisebb többséggel) rábólintanának most is – ezt csinálja az unió után bármely kormány!

Igaz, irigykedni azokra az országokra is lehet, ahol nem – vagy csak hajszál híján – hagyták jóvá a csatlakozást: Norvégia, Svédország, Svájc, Nagy-Britannia. Ott jóval kevesebben gondolják, hogy az EU-ban a helyük, és erre is nehéz ésszerű magyarázatot találni. Érzelmi kérdés lenne a szürke, unalmas Európai Unió? Ezt kellene megközvéleménykutatni.