Lehet cinizmussal, populizmussal vádolni a hatalmat, a Fideszt, de ideje volna fölismerni, hogy ezen a pályán már régóta verhetetlen. Még az sincs kizárva, hogy bizonyos mértékig hisz is benne, hogy cinizmussal és populizmussal nyerhetők a csaták, különösen, ha az erő és a határozottság valahogy mégiscsak átviszi a túlpartra hamis számait, egykettőre cáfolható tételeit, hátsó traktusokban kifundált kliséit.

A keresztülerőszakolt elképzelések esetleges kárai, negatív következményei furcsamód szintén kapóra jönnek, hiszen tovább fonják a szabadságharc történetét, eleven példával szolgálnak a hétfejű sárkánnyal folytatott küzdelemre. Természetesen az ellenzék krampuszai és boszorkányai minden állomáson és megállóhelyen ennek a küzdelemnek próbálják útját állni, sőt a hétfejű sárkányt próbálják kiengesztelni ahelyett, hogy a magyar emberek érdekeit védenék.

Lehet-e Orbán Viktort, ezt az ízig-vérig népmesei hőst az általa hosszú évek alatt terepen gyűjtött és már-már lelkébe ivódott tematikával megverni? Kötetnyi irodalma van annak, hogy a mai politikusok közül ő ért legjobban népe nyelvén, ő ismeri legjobban erényeit és hibáit, a sztereotípiákat, amelyekre nyugodtan támaszkodhat, mert lerombolásukhoz talán egy kataklizma sem elég. Vagy ha igen, attól az Isten óvjon. Jó volna fölfogni, hogy 2002-ben nem ezen a pályán verték meg Orbánt, az 1998–2002 közötti kormányzás lényege még nem erről szólt, legfeljebb nyomai látszódtak.

Országnyi fülkét épített a forradalom, s aki ezen kívül reked, azzal az sem vállal diskurzust, aki a fülke falának nyomva levegőhöz is alig jut. Mert minden bekövetkezett és eztán bekövetkező kudarc a fülkén kívüliek bűne, a külföldi sajtóval, a bankokkal, a multikkal, az unióval kvaterkázók felelőssége, és ebbe az árokba zuhan lassan minden józan érv, tény, számítás. És ennek is van folyománya: ezek az érvek, tények, számítások lassacskán kiszáradnak, monomániává válnak, mert bizonyos orbáni tételekből is kihámozhatók igazságok, amelyek igenis beválnak – és az emberek jelentős része szemében legitimálják az összes többit.

Az ellenzék akarva-akaratlan azon a pályán ténfereg, ahol Orbán szeretné. Még a frazeológiát is képes utánozni, nemhogy a tematikát. Érthetetlennek tartja, hogy miközben a társadalmi tapasztalat minduntalan ütközik a képtelen retorikával, az elfogadottság számai ezt nem jelzik. A magyar emberek többsége szépen együtt tud élni a valóság és a szavak diszkrepanciájával. Sorra készülnek a közvélemény-kutatások, amelyek szintén egymásnak ellentmondók, aggódó nyílt levelek, értelmiségi sóhajok fogalmazódnak, s ezek hullámverései között próbál ide-oda szlalomozni a demokratikus ellenzék, amelynek tagjai egyelőre magukra se találnak, nemhogy a másikra. A higgadt érvelésből hiányzik a tűz, a tűzből az érthető érvrendszer, s minden mondandó ahhoz az orbáni cirkálóhoz akar valahogy kötődni, amelyiktől meg kéne szabadulni. Bátran kéne mást és máshogy mondani. A fülkén kívüliek bátorságával. Mert – ha már a közvélemény-kutatásoknál tartunk – van egy olyan adat is, amelyik arról szól, hogy a leváltók lennének többségben, ha találnának leváltót.

Így biztosan nem fognak.