A felekezeti szempontból holt – egyházukból kiholt – lelkek értékesítése a tét. Az, hogy elszámolható-e adóforintjaink osztogatásánál például Biszku Béla lelke katolikusnak? Nyilván nem, ha a lényeg számít. Az, hogy Biszku ifjúkora óta ateista és ártóképességének a csúcsán még az ellen is hevesen tiltakozott, hogy Honegger Jeanne D’Arc oratóriumával táplálják az ellenséges katolikus szellemet.

No de ha pusztán a hovatartozás tudata számít? Láttuk a róla készült filmben, milyen magától értetődően vetett keresztet, amikor belépett a márokpapi templomba, hol gyerekkorában ministrált.

A különböző felmérések szerint Magyarországon nagyjából az emberek nyolcadrésze követi valamely egyház tanításait. Arra a kérdésre viszont, hogy mely felekezethez tartozik, öt emberből négy megnevezi valamelyiket, miközben ötből ugyancsak négy még annyit sem tesz érte, hogy adója egy százalékát felajánlja, pedig az nem kerül neki semmibe.

Az emberek majd kétharmada tehát felekezeti szempontból bizonytalan státuszban, felemás helyzetben van. Nékik, akár hívők, akár nem, az egyházuk lényege nem nagyon kell, ők viszont egyháztagként kellenek a „keresztény-nemzeti” kurzusnak és persze az egyházaknak, melyek földi érdekei az adóforintjainkhoz kötődnek. Jó ötletnek tűnt népszámlálással igazolni, hogy az egyházak hatszor annyi embert képviselnek, mint amennyit valójában, így legitimálni nagy többséggé a kisebbséget, így igazolni az egyházak állami túltáplálását, így takarni el a tényt, hogy az egyházi kötődésű keresztény Magyarország a múlté.

Az első Orbán-kormány csaláshoz folyamodott. A 2001-es népszámlálás előtt mindenkit megnyugtattak: az önkéntes válaszadásnak pénzügyi következményei nem lesznek, utólag viszont a pénzosztogatást a népszámlálási eredményekhez kötötték. De megbuktak.

2011-ben már senki sem tagadta, hogy a népszámlálás zsebre megy. A katolikus egyház hatalmas kampányt folytatott, minden háztartásba eljuttatta a felhívását, és nyomatékosan hangsúlyozta: a népszámlálási eredmények „a gazdasági, az egészségügyi, az oktatási, a szociális és a kulturális fejlesztések tervezésekor is alapul szolgálnak”. A többi nagyobb egyház is hevesen buzdította potenciális híveit.

Jól felsültek, csak sajnos nem valószínű, hogy ennek meglesznek az anyagi következményei. A lehengerlő médiafölénnyel rendelkező és a közvélemény-kutatások szerint még mindig igen jelentős támogatással rendelkező klerikális kurzus idején a felekezeten kívüliek, ateisták és nem válaszolók száma a tíz évvel ezelőttihez képest durván kétmillióval (!) nőtt, a saját nyilatkozatuk szerint felekezethez tartozóké pedig ennyivel csökkent. A katolikus és a református egyház is elvesztette „hívei” közel harminc százalékát. A nem egészen tízmillió lakosból több mint négy és fél már semmilyen mértékben és értelemben nem vallja magát egyetlen felekezet hívének sem. A laza és formális kötődésű polgárok hatalmas mértékben és ütemben válnak le végleg egyházaikról, és ez alapvetően érinti a klerikális kurzus legitimitását.

Egy ilyen eredménynek hatalmasat kellene robbannia, ehhez képest még csak nem is pukkant. Miért? Nem értem.