Parlamenti képek peregnek a képernyőn a Fidesz-alkotmány negyedik módosításakor. Még nem történt meg a szavazás, de felszólalásában a miniszterelnök nem is veszteget szavakat az Alkotmánybíróságot újólag megregulázó módosításuk igazolására. Ehelyett egy kormányának nem tetsző, függetlennek tudott bírói döntés miatt háborog, s felszólítja a magyar népet, hogy fejezze ki tiltakozását e bírósági döntés tartalma ellen. „Diktatúra! Önkényuralom! Alkotmánytiprás! Vége a jogállamnak!” – hangzik a Házon belül és kívül. A szónokló miniszterelnök mögött látszanak pártjának jelesei. Nevetgélnek, arcukon az egyetértés megelégedett derűje.

Manapság sokan úgy vélik, hogy Magyarországon mindenről a miniszterelnök dönt, és ha ő szól, mindenki vakon engedelmeskedik. Mármint vezetői környezetében. Tekintélyuralmat, de inkább önkényuralmat emlegetnek politikai állapotunk minősítésére. A tekintélyuralom is messze esik a demokrácia szempontjából fontos joguralomtól, de azért mégsem olyan szélsőséges helyzet, mint az önkényuralom. E szó már hangulatában is történelmi rémségeket idéz, zsarnokságot, trónbitorlást stb. Az önkényuralom az érvényes törvények, megszokottságok semmibevétele, az önkény gyakorlójának, az autokratának pedig, jogilag gáttalan hatalma van. Az önkényuralom nem gyönge, botladozó vagy gyengülő demokrácia, hanem a demokrácia abszolút hiánya.

Az autokrácia a demokrácia lassú térhódítása előtti Európában az újkori abszolút monarchiákban dívott, ahol az uralkodó volt a szuverén. A klasszikus formula szerint csak a szuverén dönthetett törvényről s a törvény alóli kivételről, mindenben és mindenhatóan ő volt a végső instancia. De hogy nézett ki közelebbről egy ilyen önkényuralom?

Az orosz Romanov-ház Sándorjai és Miklósai a XIX. században tőrőlmetszett önkényuralkodók voltak. I. Sándor, akinek kozákjai Napóleont elsöpörve Párizsig mentek (s akiknek ottani jelenléte még nyelvileg is megőrződött, mivel „bisztro, bisztro!” felkiáltással gyors engedelmességet, kiszolgálást követeltek), s aki a Bécsi kongresszuson is központi figura volt, otthon pedig, mint a minden oroszok cárja abszolút megkérdőjelezhetetlenként uralkodott. Legalábbis így látszott, így hitte mindenki. Sándor cár felvilágosult uralkodó volt, reformokat tervezett, egyetemeket alapított, s már a XIX. század elején fel akarta szabadítani a jobbágyokat. Akaratából született is 1803-ban egy ukáz, hogy minden földesúr felszabadíthatja a jobbágyát – ha akarja. Sándor cár 1825-ben hunyt el, de a statisztikák szerint addigra az orosz parasztoknak csak fél százaléka szabadult fel. Vagyis hiába a cári önkény, ha akarata úri alattvalóinak szándékával és érdekeivel ütközött.

Egy Greg Afinogerov nevű orosz szerző a London Review of Books februári számában magyarázatként idézi ehhez II. (Nagy) Katalin cárnő, az említett Sándor nagymamája tanácsadójának, Vaszilij Sztyepanovics Popov naplójának egy passzusát. Popov a cárnővel beszélget a korlátlan hatalomról, és meglepetésének ad hangot, hogy alattvalói mily vakon engedelmeskednek a cárnő akaratának; hogy szinte mohóságnak mondható buzgósággal törekszik mindenki a kedvét keresni. Ez egyáltalán nem olyan könnyű, miként ezt ön gondolja” – kegyeskedett Katalin válaszolni. – „Először is, rendeleteimet nem hajtanák végre, ha nem olyan rendeletek lennének, amelyeket végre lehet hajtani… És csak azután adom ki a rendeleteket, miután meggyőződöm, hogy ezek elfogadásra számíthatnak, és így részesülök abban az örömben, hogy figyelhetem azt, amit ön vak engedelmességnek nevez.” – Vajon a Fidesz-féle, önkényuralomnak mondott szerkezet is hasonló srófra jár?

Az persze érthető, ha a többrétegű, összetett döntések perszonifikálódnak, egy személyre egyszerűsödnek a hírközlés mindent az „egyszerű észre” redukáló folyamatában. Pedig fel kellene figyelnünk arra, hogy a politikai piacon marketábilissá pumpált vezetők nem diktátorok, nem zsarnokok, nem önkényuralkodók, hanem inkább valamiféle politikai vállalkozás elnök-vezérigazgatói, akik részvényeseik elfogadottságát élvezve kiterjedt stábjuk egyetértésével uralják a hazai politikai teret.

Udvariasan politikai elitnek látjuk-nevezzük ennek az oligarchikus megállapodottságnak a szereplőit, mert talán elkerülte figyelmünket az „oligarchizálódás érctörvénye”, a minden demokratikusan induló pártot fenyegető veszély. Az oligarchizálódás érctörvénye mint klasszikus pártszociológiai felismerés arra utal, hogy a demokrácia jegyében alakuló modern pártok vezetői hivatásos politikussá válva, szakpolitikusnak mondott segítőikkel együtt pozícióban maradva, párton belül és kívül tartósan a demokratikus rendszer nyakára tekerednek, mert pártfegyelemre és hatékony ütőképességre hivatkozva elsorvasztják szervezetük belső demokráciáját.

Legutóbb Tóth Zoltán választási szakértő figyelt fel erre, mondván, több demokrácia kéne a pártokon belül (Élet és Irodalom, 2013. március 8.). A parlamentáris demokrácia ugyan a pártok tengelyén forog, de ha a pártok belső demokráciája fogyatékos vagy hiányzik, akkor a parlament padsoraiban egyre inkább oligarchák feleselnek csak egymással. A „lehet más a politika” jelszavával ezen az állapoton szeretett volna változtatni egy maroknyi, naivnak tartott fiatal – de hol van már az LMP ígérete? És sopánkodunk, ha a mért közvélemény szerint növekszik a demokráciából kiábrándultak tömege. Egy oligarchizálódott pártrendszer reakciójaként az volna inkább a rendellenes, és az utalna érzéketlen politikai közömbösségre, ha nem így lenne. A kormányzó Fidesz párttal nem az a fő baj, hogy új módszerekkel is próbálkozik; hogy inkompetens; hogy egyszemélyes önkény irányítja, hanem az, hogy oligarchikus tömörülés – az pedig a baj tetézése, hogy a többi párt is erre formáz.

Nyűglődés, vonszolódás váltakozik erőfitogtatással. A Fidesz párt rángatja a kormányrudat, a kormányváltásra készülő ellenzéki pártok, csoportok meg enyhe unalmat árasztanak. Az ellenzék „nem érti, hogy a szűken vett gazdaságpolitikánál és a policy javaslatoknál többre van szükség. Az emberek szélesebb keretben kívánják elhelyezni saját és közösségük életét, jövőjét. Aki ezt a szükségletet a populizmus csáberejének tekinti, félreérti a demokrácia értelmét és természetét.” Petőcz Györgytől idézek, aki nem a hazai, hanem az olasz belpolitikáról értekezik az ÉS már említett számában. Ezt a Duna partján is érdemes lenne megfontolni.

Az itthon és külföldön riadalmat kiváltó, nem tetsző kormányfői döntések nem hívei vak engedelmessége révén érvényesülnek, hanem vezetői környezete derűs egyetértésével egy már jó ideje oligarchizálódó parlamenti pártrendszerben.

„Csak azután adom ki a rendeleteket, miután meggyőződöm, hogy ezek elfogadásra számíthatnak, és így részesülök abban az örömben, hogy figyelhetem azt, amit ön vak engedelmességnek nevez.” (Nagy Katalin cárnő Alekszej Antropov festményén a Tretyakov Képtárban)