Megyesi Gusztáv: Sárga cipőfűző
Ülünk a villamoson, látjuk, hogy lóg a fiatalember cipőfűzője, meg fog benne botlani, szólni kellene, de hogyan. Harmadmagával áll a csuklós részen, bakancsot visel ő is, csak az ő fűzője citromsárga. A másik kettőé fehér, a fehér fűző a rasszisták jele, ezzel üzennek egymásnak s a világnak.
Mi a tudásalapú társadalom hívei vagyunk, tudjuk, hogy a cipőfűző színének jelzésértéke van, nem csupán valami hóbort. A piros fűző a ballábas bakancsban, példának okáért, a punkok jele, ám ha közben a jobb fűző fekete, akkor kommunistával állunk szemben, míg ha kék, akkor anarchistával. Ilyeneket tudunk mi, mert haladni kell a korral, a korábban megszerzett tudás gyorsan amortizálódik, aztán itt állunk tudatlanul. A citromsárga fűző azt jelenti: zsidógyűlölő.
Vigyázat, nem arról van szó, hogy szóljunk-e a fiatalembernek, mert hiszen embertársunk ő, mi pedig jóérzésű keresztények vagyunk, hanem, hogy miként szóljunk neki. Ráadásul háttal áll nekünk, csak fehér fűzős társai arcát látjuk. A fűzők szerint tehát az egyik antiszemita, a másik kettő rasszista. Az ugye mégse mehet, hogy „Rasszista úr, lesszives, szóljon Antiszemita úrnak, hogy hatalmasat fog tanyázni”, az meg, hogy a legkisebb közös többszörös alapján egyszerűen lenácizzuk őket, végképp kockázatos.
Pár nappal előtte marasztalta el első fokon a Fővárosi Törvényszék az ismert történészt, mert egy vitaműsorban neonácinak nevezte a Jobbikot, s ezzel megsértette a párt jó hírnévhez való jogát, ráadásul öncélúan, amit a bíró nem győzött hangsúlyozni. Eszünkbe jut, hogy éppen két évvel ezelőtt viszont a Pesti Központi Kerületi Bíróság megszüntette az eljárást az ismert újságíró ellen, aki a Jobbikot „rohadék, fasiszta, náci” pártnak nevezte cikkében. „Fasiszta úr, lóg Rohadék úr cipőfűzője” – mondhatnók a törvény erejével a hátunk mögött a fiúknak, de az 1-es villamoson ezt mégse.
Nem vagyunk se jogászok, se történészek, mi magunk is hajlamosak vagyunk öncélúskodni, keverni nyilast nácival, fasisztával; igaz, az embert meg nyakra-főre kommunistázzák, anélkül hogy tudnák, mi az; ez a jó a magyar nyelvben, az édes tudatlanságban, hogy egy életet le lehet élni negyvenes szókinccsel, mégpedig eredményekben gazdagon, olyan szavakkal a szánkban, amelyek jelentését se ismerjük. Mi több, azt olvasni, hogy a történészt elmarasztaló bírónak túl nehéz szöveg volt a szakvélemény, s épp az ellenkezőjét olvasta ki belőle, mint amit a szerző beleírt; mi lesz itt, ha a funkcionális analfabetizmus elhatalmasodik a bírói karon is. Az ember nem akar jó hírnevet rontani, pláne villamoson, ezért inkább kinéz az ablakon, orrát öncélúan egészen az üveghez nyomja.
Nem mintha félne vagy szorongana, látta már vagy tucatszor a sárga fűzőset a társaival, Békásmegyer felől jöttek, s mindig csöndesek voltak, tisztelettudók, meccsre, koncertre vagy nagyszabású tiltott eskütételre mentek. Késő este aztán mutatta őket a híradó, mert csak csapatba verődve handabandáznak, provokálnak és masíroznak, bár külön-külön már a szúrós tekintettől is elszaladnak.
Az Ajtósi Dürer sornál aztán rendben leszállnak, csak most, az ablakból kitekintve látni igazán, hogy három gyámoltalan, pattanásos arcú gyerek. Mégis az emberben ördög bujkál, s nem bánná, ha a sárga fűzős felbukna a fűzőjében, vagy valami történne. De nem, magabiztosan, lendületesen ér át társaival a túloldalra, majd már csak annyit látni, hogy az esti szürkületben a fehér cipőfűzők, ha lehet, még inkább vakítóak, a sárgák pedig még sárgábbak; aztán elnyeli őket a város.
A szerző az Élet és Irodalom munkatársa
