Aggodalom kovácsolja egységbe a német cégeket. De ez nem az, amire gondolhatnánk. Kicsit aggódnak ugyan a magyar jogbiztonság, a kesze-kusza törvények miatt, de főleg a magyar fiatalok elvándorlása felett keseregnek. Idejöttünk, beruháztunk, elcsábított minket az olcsó és képzett munkaerő – aztán néhány év leforgása alatt mit látunk? Azok a fiatalok, akik miatt jöttünk, hátat fordítanak nekünk és az országnak, és mennek Nyugat-Európába. 

Nem nagy titok, hogy a legjobbak – mérnökként, orvosként vagy akár pénzügyesként – külföldön háromszor annyit kereshetnek, mint itthon, akár ugyanazon a cégen belül is. Gond lesz ebből, üzenik a magyar kormánynak, amely a röghöz kötéssel tud csak előállni. Nem túl európai megoldás, a cégvezetők fintorognak is, de saját stratégiájuk nincs. A helyzet számukra is merőben új, hiszen csak 2011 májusa óta szabad korlátlanul munkát vállalni Németországban, előtte csak a tőke jött-ment szabadon. A cégvezetők szeretik is hangsúlyozni, hogy nagy a verseny a tőkéért – a Mercedes kecskeméti beruházása például 50 jelölt között dőlt el, volt köztük szlovák, román és lengyel is –, és már a balkáni térséget is nézegetik, hiszen ott még a magyarnál is olcsóbb minden... De arról szeretnek megfeledkezni, hogy eközben nagy a verseny a képzett munkaerőért is, és a kelet–nyugat közti bérkülönbségek még mindig félelmetesek. A dolgok rendje az lenne, ha a bérek közelítenének egymáshoz, de ennek kevés jelét látni.

Mint ahogy annak is, hogy a Magyarországon beruházó német cégek szolidárisak lennének egymással. Kiválóan működik a magyar kormány megosztó taktikája: a pénzügyi és a szolgáltató szektor különadóiból megteremtik a termelő vállalatok ( autógyárak) kedvezményeit. Most ők a jó fiúk, a többiek – némiképp sarkítva –semmi kézzelfoghatót nem állítanak elő, ezért szabadon sarcolhatók. Ez jól illeszkedik Orbán Viktor világképébe, miszerint csak az a hasznos, ami megfogható. Egy Mercedes kétségkívül ilyen, csinos jószág, de ha mondjuk összeomlik az energiahálózat, mert a válságadók miatt ötven százalékkal csökkennek a beruházásra fordítható költségek, akkor kicsit kevesebbet lehet majd előállítani belőle. Ha a bankok nem adnak hitelt a beszállítóknak, akkor szintén döccenhetnek kissé a dolgok, de a kiskereskedelem úgyis lenyeli a békát, különben mindenütt a magyar üzletlánc slampos és higiéniailag olykor kifogásolható boltjai pompáznak majd. Nem érdemes illúzióba ringatni magunkat: a német cégek nem fognak semmiféle gazdaságpolitikai fordulatot kikényszeríteni Magyarországon, valószínűleg még egy átláthatóbb törvénykezésre sem tudják rábírni a kormányt (bocsánat, a parlamentet). Saját rövid távú érdekeik mentén könnyedén kijátszhatók egymás ellen, mert a kormány mesterien alkalmazza velük szemben a carrots and sticks (kockacukor és korbács) politikáját. Rövidlátásuk kissé meglepő: fel sem merül, hogy amit az egyik beruházóval megtehet a politika, az bármikor megtörténhet a másikkal. A jó befektetőkből bármikor válhat gonosz multi, ha egy kiszámíthatatlanul működő kormány a saját érdekei szempontjából ezt véli előnyösnek.

A munkavállaló azonban a bőrén érzi a kiszámíthatatlanságot, a lét bizonytalanságát, és ha teheti, menekül. Először a krém megy, akinek piacképes tudása van, de utána indulnak a többiek is, akik úgy érzik, semmi befolyásuk nincs már az eseményekre. A magyar export legalább 25 százalékát adó német vállalatoknak lenne – de ők csak keseregnek.

A kecskeméti Mercedes-gyárban