A kasztrálás – köztudomásúlag – a hímnemű állati és emberi lénynek nemzőszerveitől való részleges vagy teljes megfosztása. Amikor a görög mitológiában a „sanda Kronosz”, kis kezében a Föld-anyjától kapott sarlóval, lemetéli apja, Uranosz hímtagját, akkor attól a hatalomtól fosztja meg, ami őt istenné és férfivá tette.

Amikor tehát a vita hevében elragadtatva magunkat, azt mondjuk, hogy „a magyar demokráciát kiherélték”, ezzel azt kívánjuk kifejezni, hogy megfosztották azoktól az attribútumoktól, amelyek a demokráciát − legalábbis itt, Európában − demokráciává, a jogállamot jogállammá teszik. Ahol a hatalom egy és oszthatatlan, ahol egyetlen erő áradhat csak szét gáttalanul a centrális erőtérben, ott valamiféle szultanátus van kialakulóban.

A parlament a hatalom háremévé, a hatalmi ágak, független intézmények és szakmai testületek az omnipotens végrehajtó hatalom ágyasaivá válnak, akiket a nép helyett a szultánt képviselő politikai eunuchok kétharmados hada siet a hatalom ágyába tuszkolni. Minél inkább egyetlen személy kezében összpontosul a hatalom teljessége, annál gyötrőbbé válik számára a biztonság, a politikai hosszúéletűség kérdése. Már a régi keleti uralkodóknak is sok fejtörést okozott ez, és ők is oda lyukadtak ki, hogy nincs igazi biztonság számukra eunuchok, vagyis kasztráltak nélkül.

Amikor a nagy perzsa uralkodó, Kürosz meghódítja Babülont, és bevonul a királyi palotába, így töpreng el helyzetén Xenophón ismert elbeszélését idézve: „Elgondolta helyzetét: sok ember felett készül uralkodni, a legnagyobb és a legjelentősebb városban készül letelepedni, amely azonban oly ellenséges iránta, hogy ellenségesebben város már nem is érezhet ember iránt. Megfontolva mindezt, úgy vélte, nem lehet meg testőrség nélkül. Tudva, hogy az ember sehol sem olyan védtelen, mint étkezésnél, ivásnál, fürdésnél, alvás közben és álmában, fontolgatni kezdte, kikre bízhatná magát legnyugodtabban ilyenkor is. Arra a megállapításra jutott, hogy abban az emberben, aki másvalakit jobban szeret, mint azt, aki őrizetére van bízva, nem lehet igazán megbízni. Felismerte, hogy az, akinek gyerekei, megértő felesége vagy szeretője van, természetes ösztönöknek engedve ezeket szereti a legjobban. De a heréltek, akik mindettől meg vannak fosztva, gondolta Kürosz, ahhoz ragaszkodnak a leginkább, akitől a legtöbb pénzt, segítséget és védelmet várhatják az igazságtalanságok ellen, és aki becsben tartja őket. És Kürosz tudta, hogy ilyen jótéteményekben nem lehet őt felülmúlni. Ezenfelül a herélteket mindenki megvetette; már csak azért is szükségük volt egy védelmező gazdára.”

Pontosan ez a helyzet a politikai heréltek esetében is, akik ma már persze csak politikai értelemben vesztik el nemzőképességüket. Intézmények, szervezetek, pártok, pártpolitikusok politikai kasztrálása (készséges vagy vonakodó önkasztrálásuk eseteit is beleértve) azt jelenti, hogy megfosztják őket (vagy ők fosztják meg önmagukat) erejüktől, bátorságuktól, kezdeményező- és cselekvőképességüktől.

A politikai kasztráció kioltja a politikusból a heveny hatalomvágyat. Megszünteti vagy olyan mértékben csökkenti a politikai versengést, hogy az többé semmiféle kihívást vagy kockázatot nem jelenthet a hatalom háremének ura számára. (Épp ezért kell a választásos szultanátusban kasztrálni magát a választási rendszert is: a nép választásának a hatalom háremében ugyanúgy mindig a szultánra kell esnie, ahogy egykoron ágyasai választása esett újra meg újra a Nagyvezírre a török háremekben.)

A hatalomvágy és a hatalomért folyó versengés teljes hiánya az eunuchokban fokozza az összetartás, az egymásrautaltság érzését, és ily módon a hatalom cementező erejévé válik. A poliarchikus hatalom háremének sok ura van, a versengő ambíciók keresztezik és ezáltal korlátozzák egymást; az autokratikus hatalom egyetlen urának ambícióit viszont semmi és senki nem keresztezheti és nem is korlátozhatja, hacsak nem saját természete vagy belátása.

Az eunuchok legfőbb erénye, hogy nincs saját erejük, saját akaratuk. A parlamenti hárem urának árnyékai csupán. Hogy mit jelent az azonosulásnak, az önfeladó hűségnek és a tökéletes engedelmességnek ez a foka (mellékes most, mennyire őszinte és mennyire megjátszott), bárki megértheti, ha valamely parlamenti ülés televíziós közvetítését nézve leveszi a hangot, amikor a parlament ura kezd beszélni. A háta mögött megjelenő eunucharcokon ugyanis mimetikusan lejátszódik az egész beszéd. Az arcok tükrében könnyedén nyomon követhetjük minden szónoki fogását és fordulatát: a cinkos-bennfentes egyetértés egyszeriben megvető gúnykacajba csap át, a kaján vigyor pedig az ellenségen diadalmaskodó vezér iránti álmélkodásba és lenyűgözöttségbe: „ezt ő maga mondta?, a saját erős szavaival?, a saját szájával?”

Lehet, hogy szubjektíve ez a színjáték őszintétlen, de politikai értelemben tökéletesen megfelel a valóságnak. Mert a valóság az, hogy ama padsorokban igazi politikai eunuchok ülnek, akik a hatalom akarásához szükséges politikai erő puszta lehetőségével sem rendelkeznek már. Ezen az alapálláson (mi tagadás, meglehetősen jövedelmező alapálláson) mit sem változtat,ha a hatalom háremőre, a politikai eunuch civilnek öltözik. A civil eunuchok fenyegetően békés erődemonstrációi, vészjóslóan szelíd felvonulásai a hatalom háremének védelmében („távozz háremünk közeléből, idegen gyaur!”), valójában a politikai erőtlenek menetei: nem a civil társadalom, hanem a fallokratikus hatalom erejét reprezentálják, méghozzá kifejezetten az erőre kapó, a hatalom számára kihívást jelentő civileket megfélemlítő célzattal.

Ők maguk éppen annak az erőnek vannak tökéletesen híján, amelyet felmutatnak: ha másra nem is, a hatalom falloszának felmutatására bármely politikai kasztrált képes, és a mediatizált vezérdemokráciákban éppen ez lesz a kasztráltak legfőbb politikai feladata. A felmutatás. Természetesen erőn itt nem az erőszakkal eljegyzett fallokratikus hatalom férfiasságát, hanem a szabadsággal eljegyzett vitális és politikai erőt értem, nemi jellegzetességektől és nemi identitásoktól függetlenül. Ez a szabadságból sarjadt s épp ezért megfélemlíthetetlen erő a függetlenséget, az önállóságot, a cselekvőkészséget, a meghunyászkodást nem ismerő szabadságszeretetet, a megvesztegethetetlen szókimondást, az egyenességet és a játékos kreativitást egyaránt magában foglalja, mint azt a legutóbbi időben a középiskolás és egyetemista diákok erőszakmentes megmozdulásai oly imponálóan mutatták.

A politikai eunuch a Nemzeti Együttműködés Rendszerének emblematikus alakja, akiben közvetlenül szemlélhetővé válik ennek az együttműködésnek az értelme és egyszersmind előfeltétele: a lemondás az egyének saját politikai (állampolgári, emberi jogi, szakpolitikai) potenciájáról, vagyis a hatalom heréltjévé válás. Úgy kell együttműködni a hatalommal, ahogy az „ágyőr” (szó szerint ezt jelenti görögül az „eunúkhosz”) működik együtt a hárem urával. Ebben az értelemben ha még nem is vált minden magyar állampolgár eunuchhá, legjobb úton haladunk a mennyek országa felé, ahol az Úr és a vele egyetlen egységet alkotó angyali seregek (Bizáncban − mint az számos legendában olvasható − az államot elözönlő eunuchokat a nép angyaloknak tekintette) maradhatnak meg. Amiről a XIX. század elején a cári udvarba is bejáratos, I. Sándor kegyeit élvező orosz „szkopecek” (az „önkasztrálók”) kormányhoz beterjesztett tervezetükben csak álmodozhattak, hogy ugyanis miként kellene lépésről lépésre egész Oroszországot kasztrálni, kezdve mindjárt hadseregén és flottáján, nos, ez a projekt, ha – szerencsére – nem is chirurgiai, csak politikai értelemben Magyarországon a legjobb úton halad a megvalósulás felé.

Az együttműködés a hatalommal arra fut ki, hogy mondj le saját erődről, légy az erő része vagy árnyéka, meghosszabbítása és eszköze. Csakhogy a szabad embereknek nem a hatalommal, hanem egymással kell együttműködniük. Ebben van az erejük. A hatalommal való együttműködésben pedig a gyengeségük. A valóságos politikai együttműködésnek − az egyének egymással való közösségre lépésének − a démonikus megfordítása a hatalommal való kollaboráció, amely erőtlenné teszi, megbénítja, leszereli az állampolgárt, a munkavállalót, az embert. A hatalommal való együttműködés megfosztja a társadalmat saját hatalmától, attól a hatalomtól, amely a társadalmat társadalommá teszi, és amelyet bízvást nevezhetünk szabadságnak is.

Eunuchok ünnepe Bombayben