Abban a pillanatban, amikor megérkezett telefonomra a Belügyminisztérium segítőkésznek szánt üzenete, miszerint ha elfogyott az üzemanyagom, üljek át egy másik gépjárműbe, én éppen a konyhában ültem egy nagy tányér gőzölgő spagetti fölött, s egy kupica szilvapálinkát készültem meginni.

Egy kedves olvasómtól az írásaimért kaptam ajándékba a hatéves, eperfa hordóban érlelt, aranysárga pálinkát, s habár csak egyetlen pohárkával akartam inni belőle, a tárca üzenetének elolvasása után szükségem volt még egy nyeletre. Aztán még egyre, hogy szívem szapora verése kissé csillapodjon.

Pedig még csak azt sem állíthatom, hogy a rövidke közlemény váratlanul ért. Hiszen egész nap a híreket bújtam. Azokért az emberekért aggódtam a messzi Debrecenből, akik a Győr felé tartó autópályán rekedtek, köztük a barátaimért, akik azt az éjszakát elakadt autójukban töltötték. Később azt mondták telefonon, hogy a szerintük talán túlságosan későn érkezett üzeneten kívül nem látták kézzelfogható jelét annak, hogy hazájukban létezik egy Belügyminisztérium nevű intézmény, amely katasztrófahelyzetek elhárításáért volna felelős – s nincs okom kételkedni abban, hogy igazat mondtak.

Azt is elárulták, hogy eljutott hozzájuk a belügyminiszter úr rosszalló megjegyzése, miszerint nem elégedett az állampolgári fegyelemmel. Bevallották, hogy ezt ők ott, azon a járhatatlan autópályán kissé furcsállták. Átfagyott, éhes és elgyötört állapotukban eszükbe sem jutott, hogy állampolgári minőségükben nekik kötelességük lenne a belügyminiszter úr kedvére tenni, aztán fölnevettek: hiba volt elárulniuk a belügyminiszter úrral kapcsolatos kifogásaikat, mert ha például lehallgatnak minket, akkor erről valakik tudni fognak.

Különös, mostanában sokaktól hallom, hogy bármelyikünket lehallgathatják... Ha így volna is, azok a valakik nem sokra mennek azon információval, amit barátaimmal is megosztottam: hogy én abban a pillanatban, amikor azt a pálinkát a számhoz emeltem, voltaképpen a magyarság tiszteletére ittam.

Barátaimtól ugyanis megtudtam, hogy miután sikerült elhagyniuk a sztrádát, olyan összefogást és tenni akarást tapasztaltak, hogy nem akartak hinni szemüknek és fülüknek. Barátaik és ismerőseik folyamatosan hívták őket, tájékoztatást adtak az aktuális tudnivalókról, s fölhívták figyelmüket arra az internetes oldalra, ahol regisztrálhatják a helyzetüket. Találkoztak olyan panziótulajdonossal, aki fölajánlotta nekik: pihenjenek és tisztálkodjanak nála, s ezért egy fillért sem volt hajlandó elfogadni. Összefutottak egy asszonnyal, aki az egyik környékbeli kisvárosban pogácsával és meleg teával várta az autópálya felől érkezőket, aztán egy nyugdíjas házaspárt láttak: ők rántott húst sütöttek ismeretlen embertársaiknak. Barátaim nem akarták elhinni, hogy mindez Magyarországon történik velük, s nekem nincs okom kételkedni abban, hogy igazat mondtak – így történt, hogy ez volt életem első március tizenötödikéje, amikor a szavakon túl megéltem az ünnep közösségi erejét. Ilyen szépen még nem ünnepeltünk együtt, közösen, mi, magyar forradalmárok és osztrák hókotrók.

S ezt bizonyos értelemben a belügyminiszter úrnak köszönhetem, hiszen ha ellátta volna a feladatát, annak a panziósnak talán eszébe sem jutott volna, hogy ingyen adja ki a szobákat, mások pedig nem álltak volna ki étellel az éjszakába – egyszóval, belügyminiszter úr, most azt kell mondjam önnek hálatelt szívvel és elszorult torokkal: köszönöm. Cserébe nem várom el, hogy ön valaha is elégedett legyen velem.