Nem elég nekünk a katasztrófa, van ahhoz mérhető borzalom más is. Afféle kellemetlen hozadékként ismét betekinthettünk Pintér Sándor belügyminiszter lelkivilágába. Jaj nekünk! Sokat elárul ugyanis a katasztrófavédelemért is felelős tárca vezetőjéről, az emberről magáról az, ahogy mérleget vont a rendkívüli helyzetről, miközben annak elhárítása még javában zajlott.

Pintér Sándor világában a vész idején helyénvaló azoknak a felelőtlenségéről beszélni, akik fél napja vesztegelnek autójukba zárva félelmeikkel, magányosan, étlen-szomjan. Az ő világában nemcsak szégyent nem ébreszt, még cseppnyi zavart sem okoz, ha úgy ítélkezik a bajbajutottakról, hogy aközben százszámra várnak még mindig az általa felügyelt szervezetre, mindhiába. Nála helyénvaló az autósokat szidni olyankor, ha az emberek bizalma elporlad a reménytelenségben, mert hiába várják a segítséget, hiába az arra hivatott állami szerveket, azok nem, az istennek sem akarnak valamiért megérkezni.

Nincs más lehetőség: az autósok álltak neki kordont bontani. Nem, nem a Parlamentnél. A sztrádán. És magukat mentették. Pintér Sándor világában rendben van az, hogy az autópályákat csak akkor zárják le, amikor már ezrek vesztegelnek ott, amikor roncshegyek állnak szinte minden kilométerkőnél. Ő nem talál kivetnivalót abban, hogy a csütörtök este elakadt emberekhez péntek délelőtt indulnak a honvédségi lánctalpasok.

És Pintér világában az is elégedettséggel tölti el az embert, ha csak huszonnégy órával a kritikus helyzet kialakulása után fogadják el az osztrák segítséget – március 15-én! Ilyen az ő világa. És mi ebben a világban már azon sem lepődnénk meg, ha Pintér Sándort kitüntetnék hősies helytállásáért.