Nemcsak azt szeretné, ha egyetemeink a világrangsorban egy osztállyal előrébb kerülnének, hanem ismertetve „mestertervét”, kijelentette: „Több egyetemünket bevisszük a világ 200 legjobb egyeteme közé”, és az „innovációra és kutatásra fordítjuk majd a nemzeti össztermék 4-5 százalékát.” Miniszterelnök úr! Kiket akar ezzel a csodálatos jövővel elkápráztatni? Arról az „apróságról” ugyanis egy szót sem ejtett, hogy ezt az ambiciózus tervet hogyan kívánják megvalósítani. Talán azzal, hogy elküldik a 62 évet elért, nagy tudású és még mindig alkotó professzorokat, gyógyító orvosokat? Mintha ez az intézkedés már a bíróknál sem aratott volna nagy sikert, nem beszélve arról, hogy a közelmúltban nevezte ki a felsőoktatással foglalkozó államtitkárnak Klinghammer akadémikust, a Nemzeti Kör tagját, ami azt jelzi, hogy bízik a 70 év fölötti professzor tapasztalatában, éleslátásában, problémamegoldó képességében! Az azonban valóban unortodox, a világon egyedülálló megoldás, hogy azoknak az oktatóknak, gyógyító orvosoknak, akik 62. évüket betöltötték és tovább kívánnak dolgozni, közvetlenül a miniszterelnöktől kell engedélyt kérniük erre! Ez az eljárás semmi másra nem jó, csak annak bizonyítására, hogy ebben az országban minden egy személytől, a miniszterelnöktől függ. És akkor csodálkozunk, hogy furcsa dolgokat írnak rólunk a demokratikus világban.

A fent említett csodálatos célkitűzéseket aligha segítik elő a felsőoktatást sújtó elvonások, melyek az egyetemeken folyó kutatómunka és az ezzel szoros kapcsolatban lévő oktatás színvonalának csökkenéséhez vezetnek. Ha az itthoni egyetemek leépülnek, hogyan várhatjuk, hogy a felnövő fiatalság tehetségesebb és tehetősebb része ne külföldi egyetemeken próbáljon magának helyet találni, és a megszerzett ismereteket ne külföldön kamatoztassa? És akkor kik fogják a jövő nemzedékét tanítani? Kik fogják a GDP-nek a K+F-re szánt öt százalékát kutatómunkájukban hasznosítani, új termékek, új technológiai eljárások kidolgozásába, felfedezésekbe konvertálni?

Helyzetünket nehezíti az egyetemeken dolgozó fiatalok rendkívül alacsony keresete. Ki az a megszállott fiatal, aki a jelenlegi illetményért eljön az egyetemre kémiát vagy fizikát oktatni, és maradék idejében nemzetközileg is értékelt kutatást végezni? Amikor látja, hogy a semmiféle alkotómunkát nem végzők állami vállalatoktól mekkora fizetést és prémiumot vesznek fel, sőt van olyan fiatal politikus, aki még arra is képes, hogy egy év alatt 40 milliót érő házat vásároljon? Az egyetemeket érintő megszorítások nem az ország fejlődéséhez, hanem leszakadáshoz, lemaradáshoz és elszegényedéshez vezetnek. Odajuthatunk, hogy a hazánkba települő vállalatok nemcsak a technológiát, hanem a képzett munkaerőt, a mérnököket, a technikusokat is kénytelenek lesznek magukkal hozni és ekkor majd lehet új stratégiai megállapodásokat kötni velük! Mindezek fényében érthetővé válik a miniszterelnöknek a kormányközeli tévécsatornában napokban elhangzott terve, mely szerint a kormány arra törekszik, hogy felrázza, lelkesítse a magyar népet. Ebből viszont azt a több millió magyar embert sem szabad kihagynia, aki mélyszegénységben él.

Egyetemeinken oktatás mellett kutatás is folyik. A tudományos és alkalmazott kutatás kulcsszerepet játszik egy ország fejlődésében. Ha a nehezebb gazdasági helyzetben az egyetemek támogatását csökkentjük, ha elriasztjuk az itthoni továbbképzéstől a fiatalokat, ha kénytelenek vagyunk laboratóriumainkat bezárni, a még működő berendezéseket kikapcsolni, ha elküldjük a tapasztalatokban gazdag, még mindig alkotó értelmiséget, akkor kik fogják a jövő oktatóit, kutatóit képezni, akik majd a javuló lehetőségek között beindítják a gépezetet?

Bármennyire is nehéz gazdasági helyzetben van az ország, a kormány intézkedései, vásárlásai nem tükrözik, hogy pénzszűkében lennénk. Megvásároltuk a Mol-részvények tekintélyes százalékát, és sok százmilliárdért birtokunkba kerülnek a gáztárolók is, ami a remények szerint lehetőséget kínál a kormányoknak, hogy beleszóljanak a földgáz értékesítési árába. Arról is hallhattunk, hogy az IMF kipaterolása – pontosabban az a tény, hogy nem az IMF-től veszünk fel hitelt – az eltérő kamatok miatt több mint kétszázmilliárd forintjába kerül az országnak. Az egykulcsos adó bevezetése kb. 500 milliárddal csökkentette a költségvetés bevételét, anélkül, hogy a gazdaság várt élénkítése bekövetkezett volna. Ehhez hozzáadhatjuk egyéb költekezéseinket, amelyek összességében csaknem 140 milliárdot tesznek ki, mindezt kiegészíthetjük a labdarúgó-stadionok tervezett építésére, korszerűsítésére szánt csaknem 60-80 milliárddal. Ez együtt lehetőséget teremtett volna olyan fejlesztésekre, például egyetemeink erősítésére, amelyek rövid vagy hosszú távon előrelépést jelentettek volna, segítették volna a nemzeti ipar alapjainak lerakását.

Időről időre értesülünk arról, hogy a kormányfő, vagy „jobbkeze”, stratégiai szerződéseket ír alá a hazánkba települt külföldi vállalatokkal. Csak azt nem közlik velünk, hogy a látványos kézfogások valójában mit jelentenek számunkra? Emelnék az ott dolgozó „emberek” bérét, növelnék a magyar beszállítók számát, támogatnák azokat az egyetemeket, ahol mérnökeik megszerezték a speciális továbbképzésükhöz szükséges tudást? És sorolhatnám tovább. Olyan magyar vállalat létesítéséről, visszavásárlásáról sajnos nem értesülünk, mely a külföldi és hazai piacon is eladható (!) termékeket gyártana. Még visszagondolni is rossz rá, hogy a rendszerváltozást követő években hogyan herdáltuk el értékeinket, milyen sok munkaalkalmat jelentő termelőüzemet adtunk el, zártunk be. Örülünk annak, hogy honfitársaink közül sokan meggazdagodtak, milliárdosokká váltak: büszkék vagyunk rájuk! Még büszkébbek lennénk azonban, ha ezek a kiválóságok nemcsak a nagy show-val beharangozott ünnepségeken adnának át díjakat egy-két kiválasztott polgárnak, hanem tőkéjük egy részével a kutatás+fejlesztést (K+F) is jelentősen támogatnák.

Tisztában vagyok azzal, hogy gazdasági erőnk nem teszi lehetővé, hogy autógyárakat hozzunk létre, de kétlem, hogy az állam beruházási politikájával, a gyakran elmarasztalt EU-támogatások ügyes felhasználásával, nem tudna olyan termelőüzemeket létrehozni, amelyek nemcsak munkaalkalmat teremtenének, hanem még profitot is hoznának. Miért ne lehetne a szürkeállomány eredményeit, gondolatait valamiképpen átültetni a termelő gazdaságba? Persze ehhez tőke és hitel is szükséges. Már ezért is célszerű lenne a bankok bizalmát visszaszerezni.

A rendszerváltozás előtt több mint 10 ipari kutatóintézet működött hazánkban a magyar ipar és agrárium segítése, a technológiák fejlesztése és újak kidolgozása érdekében. Jelenleg valószínűleg nincs arra pénz, hogy ezeknek legalább egy részét újra létrehozzuk. Ezért az akadémiai intézetekben és az egyetemeken kellene olyan részlegeket szervezni, amelyek kizárólag az innovációval, alkalmazott kutatással foglalkoznának. Megeshet olyan csoda, hogy az ezektől az intézményektől távol lévők agyában is kipattan milliárdokat hozó ötlet, erre azonban – ebben a technológiailag fejlett világban – aligha van esély.

Hazánk felemelkedésének, gazdagodásának útját nem kell politikusainknak kitalálniuk, elég ha ezen a téren a háború után drámai fejlődést mutató országok példáját veszik figyelembe. Az valóban unortodox, egyedi megoldás lenne, ha ezt úgy próbálnánk elérni, hogy elzavarjuk a még mindig erejük teljében lévő tanárokat, egyetemi oktatókat, orvosokat; ha ijesztgetjük az utánuk következő generációt; ha pénzügyi akadályokat támasztunk az egyetemeken tanuló diákok elé; ha nem adunk nekik reális jövőképet; ha nem a demokrácia kiszélesítésére törekszünk; ha a parlament magas pulpitusáról időről időre megalázzuk a velünk nem mindenben egyetértő alkotó értelmiséget; ha semmit sem teszünk a nemzeti ipar megteremtése érdekében; ha a K+F jelentőségéről csupán beszélünk; ha nem törekszünk arra, hogy a leszakadók felemelkedését segítsük.

* A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.