Van egy amerikai ismerősöm, aki Magyarországon él tizenöt éve már, magyar nőt vett feleségül, jól beszél magyarul és még jobban olvas, úgy értem, megtanulta közöttünk, hogy mi a sorok között is... Furcsállom, de amerikai létére szenvedélyesen érdekli a hazai közélet.

– Mit csinálnak ezek? Megbolondultak? – szokta kérdezni széles mosollyal, és fölfelé mutogat, mint egy igazi magyar.

– Persze – mondom neki nevetve –, ezer éve fertőzést kaptak a nyereg alatt puhított hústól, és azóta sem múlt el. Ez a morbus hungaricus.

Sokat beszélgettünk politikáról, s kiderült, hogy odahaza demokrata szavazó volt, nálunk pedig a baloldallal szimpatizál. Úgy értem, nem az MSZP-vel, hanem a balos-liberális gondolkodással. Kisebbségvédő, jogvédő és zöldpárti ember, s természetesen feminista. De Magyarország legfontosabb problémájának az oktatást tartja. Szerinte nem a felső-középosztály számára kellene további adókedvezményeket adni, hanem az elmaradott térségekben kellene jól fölszerelt iskolákat nyitni kivételes hivatástudattal megáldott, s kiemelt jövedelemmel megfizetett pedagógusokkal.

Hiszen ez a szegénységből való kitörés első lépcsője: a magas színvonalú iskola. Ehhez ért amúgy, hiszen ő maga is pedagógus: angolt tanít. Szerinte százmilliárdokat kellene az egyetemekre fordítani, hiszen ez volna a kormányfő által hangoztatott „elrugaszkodás” legerősebb dobbantódeszkája: a minőségi felsőoktatás. Amerikai lévén ugyanakkor persze tandíjpárti: fizessenek a gazdagok, ha diplomát akarnak. De ne fizessenek a szegény diákok, sőt kapjanak ösztöndíjat a gazdagok által befizetett tandíjból.

Egyet szoktam vele érteni.

De a minap meglepett. Összefutottunk egy kávézóban, s némi udvarias bevezető után azt kérdezte tőlem a szokásosnál kevésbé szélesen mosolyogva:

– Mit csináltok, magyarok? Megbolondultatok?

Néztem rá, hogy mi ez a többes szám. Eddig mindig a „másoknak” ment el az eszük. Eddig mindig a „másokon” röhögtünk. Most meg tőlem kérdezi, hogy mit csinálunk. Azt hittem, viccel. De olyan érdeklődéssel várta a válaszomat, hogy zavaromban csak köhécseltem. Nem szóltam semmit, mire hozzátette:

– Tudod, eldöntöttük Judittal, hogy visszamegyünk az Államokba. Tanár leszek ott is. Alapítványi iskolában, ahol bevándorlóknak tanítanak angolt.

– Hát ööö... – ennyit tudtam kinyögni. Ez volt a válaszom. S az futott át az agyamon, hogy na lám csak, most először lettem egy kalap alá véve. Magyar kalap alá. Máris kezdjem azzal, hogy jó magyar szokás szerint megint a „másokra” kenem a felelősséget? Nem én szavaztam meg a magyar gazdaságot romba döntő, túl alacsony egykulcsos adót, nem én fosztottam ki a magánnyugdíjpénztárakat, nem én vettem el az egyetemek támogatását, nem én halasztottam el a pedagógusokat megillető életpályamodell bevezetését, nem én ötlöttem ki az alaptörvény szégyenletes módosításának tervét. Miről tehetek én? Talán miattam kell ennek az amerikainak elmennie? Én tehetek róla?

Nem csoda, hogy kissé zavartan búcsúzkodtunk el. Rázta a kezemet, s azt magyarázta: lesz egy búcsúbuli náluk, majd szól, hogy mikor, és egyébként örülne, ha egyszer odakint is találkoznánk. Néztem rá némán, istenem, észre sem vette, hogy máris angolra váltott át...

Néztem rá némán magyarul. Magyar vagyok, felelős lettem. Nekem válaszolnom kellene. Míg van kinek.