Megírtak már a höklistáról, az egyetemi Jobbik-világról mindent, tán nincs is itt már publicisztikai keresnivaló. A rektor példás gyorsasággal intézkedett, az ELTE nyilatkozói megdöbbentek, de igyekeztek a történteket szimpla politikai ügyként kezelni – amelyhez az egyetemnek nincs köze, hiszen falaik között egyetlen pártnak sincs helye. Őket is ostorcsapásként érte a hír...

Közben egyetemisták, tanárok, a Történelemtanárok Egyesületének elnöke, sőt tudományos igényű kutatások foglalkoznak azzal, hogy az egyetemisták között hogyan terjednek már hosszú ideje a szélsőjobb gondolatok, a rasszizmus. Nem a pártok kopogtattak tehát először a felsőoktatás kapuján, hanem a fasisztoid szellemiség. Az illetékesek szájából azonban el nem hangzik az a szó, hogy „felelősség”, ezt úgy rázzák le magukról, mintha nem oktatással foglalkozó és oktatókat is kibocsátó intézmény meghatározó posztjain ülnének.

A közkapcsolati rektorhelyettes támadó állást vesz fel minden mikrofon, bevilágított stúdió láttán. Ragaszkodik a botrányt leszűkítő képlethez: itt nincs hírverés, szervezés, toborzás, útját állják a pártok próbálkozásainak. Ahhoz viszont, hogy az egyetemi hallgató szabad idejében mit csinál, nincs közük. Mert azt ugye senki sem kívánja, hogy a régi rendszer módszereihez nyúljanak, és nyomozzanak a tanítványaik után?!

A riporter zavartan helyesel, hiszen demokrata, de ha próbálkozik is egy-két keresztkérdéssel, könnyen megkaphatja: hogy képzeli a szerkesztő úr, lajstromba vegyük a tanáraink, diákjaink politikai rokonszenvét? Ellentmondást nem tűrővé válik a hang: az egyetem falain nem törhet át a pártpolitika! Summa summarum: nem, ők nem vettek észre semmit. Hogy ez önámítás vagy mentegetőzés, nem tisztem eldönteni. Azt sem, hogy a több mint egy évtizedes tendencia miért nem ütött ki semmilyen biztosítékot a felsőoktatásban.

A rasszizmus terjedése, régről ismert konstrukciók fölmelegítése, az örökzöld összeesküvés-elméletekre való fogékonyság, a torz történelemszemlélet, a radikális nacionalizmus és még sok szélsőséges gondolkodásra utaló jel nem maradhatott az előadótermek falain kívül.

Talán nem sok mindent lehetett volna tenni ellene, de elfordulni előle, hallgatni róla bizonyára nem megoldás. Tény, hogy az egyetem nem középiskola, nagy a tanár és a diák közötti távolság, de azért léteznek szemináriumok, konzultációk, a szellemi élet itt sem egy-egy fölvett tárgy mechanikus elsajátításáról szól, ennyire nem száradhat ki az oktatók és hallgatók közti kapcsolat.

A megbotránkoztató eset nem előjelek nélkül következett be, csak az egyetemek krémje nem akart tudomást venni róluk, ahogy a hökök hatalmi kaptárjainak kiépüléséről vagy arról sem, hogy mire neveli tanítványait egy-két kollégájuk. A tudomány és az oktatás kitűnőségei távol akarták tartani magukat ettől a kényelmetlenségtől, hogy még kesztyűben se kelljen hozzáérniük. Egyszerűbb volt pártbélyeget ragasztani az egészre. Így azon sincs mit csodálkozni, hogy a hallgatói önkormányzatok csúcsszervezete, a HÖOK magatartása is egyre rugalmasabb a kormány tárgyalóasztalánál.