„Az emberre néha azon az úton várnak a legnagyobb csodák, amelyre nem önszántából lép.”
Tarkovszkij: Stalker

A zseniális magyar kormány erre a hétre már megnyerte a téli csapadék ellen vívott háborút is. Kemény menet volt. Az emberfeletti erőfeszítés azonban meghozta napérlelte gyümölcsét, és a sötét felhők oszolni kezdtek szeretett kis hazánk egéről.

De ugorjunk még vissza múlt hétre, amikor a sötétség erői ülték nedves torukat unos-untalan, és csak hullott, hullott az égi áldás, ami persze átok, de mindegy, az a lényeg, hogy valami IMF-szerű nemzetközi szervezet küldhette ránk, bankárspekuláns vagy idegenérdek a gyarmatosítás látható szándékával, vagy csak hogy simán eláztassanak bennünket.

Ha amolyan törpelelkű idegenszerűségek volnánk, mint egy bajnaista, akinek még a szar is büdös, a káka is csomós, akkor egészen meg lettünk volna neszülve ezen a hónapos latyakon, hogy ennek az országnak a hó se megy, mások schillingmilliárdokat csinálnak belőle vagy mobiltelefongyárat, nekünk meg ez a csúszós, undormány mocsok, ez bír lenni.

Még a nagy győzelem előtt egy héttel tartottam befele Budapestre Budaörsről, negyvenessel persze, vagy kettőnegyvenessel, nem tudom, van ez a hülye szokásunk, valami Kárpát-medencei szívcsakrasugárzós sámánizé lehet, hogy tízévente át kell számozni a buszokat, ettől megy a világ előre, mindegy, szóval mentem befele negyvenessel. Esett persze, mintha dézsából öntötték volna, vagy nem is dézsából, mert ezt a félig jeges, félig vizes, éles és hideg valamit nem szokták dézsából; a direkt ilyen időjárási viszonyokra fönntartott snowboarddzseki kapucnija alatt kuporogtam, amíg meg nem jött az Ikarus. Vagy harmincéves.

Komolyan, csodálom ezeket a járműveket. Hörög, csattog, köhög, majd szétesik, olyan hangokat ad a gyomra, mintha egy másodpercen belül fölszakadna a padlólemez, és a fölcsapó lángnyelvek közül előtörne maga a Gonosz, az ufófejű jetidémon, aki 1952. február másodikán, az Urálban, a Halál hegye alatt elragadta Igor Djatlovot és nyolc egyetemista társát.

De megy.

Kétmillió kilométer van benne, de megy. Igaz, a végállomás úgy néz ki, mint egy elhagyott olajkút a tyumenyi oblasztyban, vastagon áll mindenütt a fekete nyálka. De, mondom, megy. És az a lényeg.

Tehát esik a vizes jég felülről, szél süvítget, jön az Ikarus, az ezeréves, csattog, hörög, ufójetidémon, de megy, fölszállok, szétnézek, néhány nyugdíjas kuporog, belül is kapucniban, a firkáktól már vastag ezüstös koszréteget kapott üléstámlák, a bélések kilátszanak, a huzatszövet mocskossága egyszerűn értelmezhetetlen és leírhatatlan, külön kis ökoszisztémák zsezsegnek a ritkás szövetszálak között, mindegy, megy. Sőt, olyan ismerős, kedves meg minden. És akkor csepp-cseppcsepp, jön a nyakamra, és esik belül az eső, de nem egy helyen, hogy ott beázik, és annyi, hanem mindenütt esik, az egész buszban, a tetőablakoknál jön befele, folyik végig a kapaszkodókon, de jön a burkolat alól, mindenhonnan, esik, határozottan csepereg a buszban, ezért ül mindenki kapucniban. Leülök én is a nedves mocsokra, visszaveszem a kapucnit, kuporgok tovább, mindenütt szürkeség, kosz, víz, nedvesség, csöpögés és a busz halálhörgése, Magnyitogorszk környéki bányavidék, 1967. Vagy nem, legyünk optimistábbak: konkrétan a Stalkerben vagyok. Voltam.