A fiúk sorra számba vették az ártéren épült házakat, egész házsorokat, be is mutatva mindjárt a tulajokat, hogy amott egy lófejű bibsi lakik, de a szomszédja is randa zsidó pofát eresztett, emide meg liberók költöztek be kis testi hibákkal, a sor végén viszont katkó tulajnő él, igaz, némi cigóbeütéssel, de Pistának még jó lesz. Ám ennél sokkal nagyobb léptékű dolgokról van szó.

Igaz, ami igaz, elég nagy pofátlanság eleve ártérre építkezni, a cigány nem épít ennyire pimaszul ártérre viskót magának, mint ezek lakóparkot, s most elvárják, hogy az adófizetők pénzén védjék meg őket a víztől. Más oldalról nézve viszont bármekkora disznóságok is történtek, az emberéletet meg a várost meg kell védeni, a városvezetők márcsak emiatt is szorgalmazzák a mobil gát megépítését. Annak ellenére, hogy már tüntetések is voltak a Városháza előtt, tiltakozván az ellen, hogy kétméteres alumíniumszörnyekkel rondítsák tovább a partszakaszt, ráadásul a növényzetet is kivágva.

Hanem mint régi óbudait felhívtak a városházáról, hogy a főpolgármesteri hivatal végre tisztán akar látni a Római-parton is, ezért riportpályázatot ír ki a közeljövőben tényfeltáró újságírók számára azzal a céllal, hogy kiderüljön végre, név szerint kik vagy mely csoportok építkeztek az ártérre, kik adtak erre engedélyt, miféle pénzmozgások követték az engedély kiadását, függetlenül attól, hogy az érintett önkormányzati vezetők azóta nyilván leadóztak a korrupciós pénzek után. De legfőképp, hogy mi ebben a történetben a szerepe az akkori polgármesternek, aki mint Óbuda Robespierre-je híresült el, annyira megvesztegethetetlen volt.

Mármost ha kiderül, hogy disznó dolgok történtek az ártéri építkezések körül, akkor komolyan fölvetődik, hogy állja az a gát költségeit, aki kikorrumpálta magának az engedélyt, meg az, aki kiadta neki, ez így volna méltányos az adófizetőkkel szemben.

Külön gond ráadásul, hogy az árvíz nemcsak a korruptokat önti el, hanem a nem korruptokat, sőt az ártéren túliakat is, akik nem tehetnek semmiről, hökösen mondva, ha jön az ár, bibsit-libsit, nem bibsit, nem libsit egyformán ér. Szerencsére azonban a Duna nem hülye. A Duna magyar folyó, keresztény folyó, a mi vérünk. A római-parti bejáráson, amikor jobbikos hökösökkel sorra azonosítottuk az engedély nélkül épült házak tulajdonosait, a vízállásjelentések szerint a Duna vízszintje hat centimétert emelkedett. De nem mindenhol. Ahol a hökös lista épp zsidó jelenlétre utalt, ott a Duna már-már kilépett medréből, s haragosszürke színével szörnyű tavaszi zöldár kíméletlen pusztítását jelezte előre.

Ám ott, ahol a lista, például, rendes, nemzeti refi gyereket, netán és néptáncos katkó pi…t jelzett jó dudákkal, akit tán még Zagyva György Gyula, a Jobbik első számú totemállata is kedvére megdöfne, tapodtat sem emelkedett a víz, sőt mintha kissé vissza is húzódott volna, hogy aztán vidám fodrokat kergetve maga előtt tovahaladjon újabb kalandok és igazságtételek felé. Mondhatnánk úgy is, hogy a természetet nem lehet becsapni. Vagy hogy „a víz szalad, a kő marad”, ám ezzel meg ellőnénk mások összes puskaporát.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa