A példa nagyon időszerű. Ha mind a jövedelmezőség, mind a finanszírozás kiszámítható, akkor nekiindulhat egy vállalkozás. Persze ennek ára van. A kiszámíthatóság és az olcsóbb finanszírozás terheit a lakosságnak is viselnie kell.

Sok a hasonlóság az akkori és a jelenlegi helyzet között. Akkor egy négy éve tartó súlyos válság mélypontján voltunk. A GDP az 1989. évi értékéhez képest 20 százalékkal esett vissza. A jelenlegi válság is négy éve tart. A visszaesés a 2008-as értékhez képest csak 5 százalék körüli, de ez is jelentős. Ahogy akkor sem tudtuk, hogy vége van-e a válságnak, úgy most sem tudjuk. Egy biztos, a kiszámíthatóságot meg kell teremteni, hogy a visszaesésnek vége legyen, hogy új vállalkozók induljanak meg, mint az idézett termelő, aki ma egy sikeres exportáló cég tulajdonosa.

A magyar gazdaság helyzete – számos pesszimista kijelentés ellenére – nem reménytelen. Egyre több azoknak a száma, akik megértették, hogy boldogulásukat elsősorban nem a kormányoktól várhatják. Összeszorított foggal törlesztik adósságaikat, fejlesztenek, terveznek, és készülnek a még rosszabb napokra. Ezek az emberek kitartóan keresik a piaci réseket, és belekapaszkodnak minden lehetséges innovációba. Ha lehetőséget kapnának, élnének is vele.

Mi lenne ez a lehetőség? Pénz? Az adóreform következményeiként láthatjuak, hogy haszonélvezői a náluk hagyott pénzt főleg adósságtörlesztésre, kincsképzésre vagy egyéb tartalékolásra fordították. E források jelentősebb vállalkozói tevékenységet nem ösztönöztek. A vállalkozáshoz ugyanis elsősorban bizalomra és stabilitásra van szükség. Csak ezek megléte esetén mozdul a kincs és változik át termelő tőkévé, ami a foglalkoztatás, az igazi értékteremtés alapja. Ennek a terheit pedig a társadalom egészének kell vállalnia.

Miért égetően fontos az új vállalkozások létrehozása? Ma Magyarországon a versenyszférában közel 500 ezer vállalkozás működik. 94 százalékuk mikrovállalkozás, átlagosan 2 főnek ad munkát. Alig 5 százalék a kisvállalkozás, átlagosan 20 embert foglalkoztatva. Egy százaléknál kisebb a közepes vállalkozások részaránya, ezek átlagosan 100 fővel dolgoznak. Végül 0,1 százalék a nagyvállalatok részaránya, amelyek átlagosan 1000 embert foglalkoztatnak. A versenyszféra vállalatai összesen 2,7 millió embernek adnak munkát. Németországban a mikrovállalkozások súlya 83,3 százalék, a kisvállalkozásoké 13,8, a közepes vállalkozások részaránya 2,4, míg a nagyvállalatok súlya 0,5 százalék. Kiszámítható, hogy ha a magyar versenyszféra a német vállalati arányokkal működne, akkor 5,6 millió embernek tudna munkát adni. Ahhoz tehát, hogy 1 millió új munkahelyet teremtsünk, mintegy 25-40 ezer új vállalatot kell létrehozni (a létrejövők és a megszűnők egyenlegeként), valamint határozottan erősíteni kell a kis-, közép- és nagyvállalatokat a mikrovállalkozások terhére.

Persze itt korszerű vállalatokról beszélünk, amelyek csak akkor jöhetnek létre, ha fel tudnak venni egymillió képzett embert. Elemezve a magyar népesedési trendeket és az oktatási folyamatokat, beláthatjuk, hogy 2020-ig a magyar oktatási rendszer nem tud kiképezni egymillió felkészült szakembert; legfeljebb csak 500 ezret. Egymillió új munkahelyet 2020-ig a magyar gazdaság csak akkor tudna létrehozni, ha 500 ezer képzett vendégmunkást beenged az országba. A vállalkozási környezet és a finanszírozás kiszámíthatósága tehát önmagában kevés a gazdaságpolitikai célok megvalósításához. A hazai cégek versenyképességének további feltétele az oktatás minőségi fejlesztése. Ennek a költségei indokolnak olyan pluszterheket, amelyeket csak a társadalom egésze tud finanszírozni.

Sajnos ezen költségeket senki sem számítja ki, mert félünk a közteherviseléstől. Ezt a szót a kormányzat is csak akkor említi, amikor a banki meg az ágazati különadókat kell indokolni. Pedig a fenti feladat megvalósításához igazi közteherviselésre van szükség, amelyből mindenkinek egyformán ki kell vennie a részét; a már hivatkozott prosperáló vállalkozónak, a banknak és a lakosságnak egyaránt. Minden olyan politika, amely a terheket bűnbakokra akarja hárítani, miközben valamelyik társadalmi réteget egyoldalúan védelmezi, álságos, és súlyos következményekhez vezet.

Ezt az egyoldalúságot fel kell adni, és számszerűsíteni kell a közterheket. A tényleges nagyságrend függvényében dönthetünk az első lépésről, arról a legkisebb áldozatról, amely még elviselhető. Ez azonban már eredményt hoz és növekedési spirált indít el. Ennek hozamai ismeretében dönthetünk, hogy mennyit fordítunk további növekedésösztönzésre, illetve a terheket hosszú távon mérsékelő szociális juttatásokra.

A pesszimisták ne feledkezzenek meg arról, hogy 1995-ben egy jóval súlyosabb négyéves válság után egy ma már aranykorinak tűnő növekedés bontakozott ki az országban. A GDP tíz éven keresztül évi 4-5 százalékkal nőtt. (Hiba lenne ezt a fellendülést kizárólag Bokros Lajosnak tulajdonítani.) Ez a növekedés 2005 után váratlanul lelassult, és még a jelenlegi válság 2008-as kirobbanása előtt beállt arra a másfél százalékra, amely hosszú távon, 1980 óta a magyar gazdaság növekedési üteme. Ez arra utal, hogy ez az időszak csak egy úgynevezett helyreállítási periódus volt, mely a rendszerváltás körüli válság alatt elvesztett lehetőségek egy részét pótolta. A magyar gazdaság úgy viselkedett, mint egy boly közepén haladó biciklista, akit ha valami visszatart (pl. egy defekt), akkor erőt gyűjt és igyekszik utolérni a bolyt, majd abba valahova beállni. Nos, ezt a gazdaságot a külföldi kereslet visszaesése 2008-ban is visszafogta, de azóta a válsághoz alkalmazkodva erőt gyűjtött, és kész az újabb helyreállítási periódusra. A növekedésében meggátolt szervezet megfeszült, mint egy rugó, és nagy erővel követeli, hogy növekedhessen, és nagyon elrontott gazdaságpolitikára van szükség ahhoz, hogy ez ne következzen be. Nagy kérdés, hogy ezen második helyreállítási periódus után, melynek ugyanúgy vége lesz, mint a korábbinak, milyen hosszú távú növekedésre állunk be. Az 1995 és 2005 közötti kormányok elmulasztották azt a lehetőséget, hogy a gazdaság hosszú távú növekedési ütemét felgyorsítsák. Megfelelő fejlesztés helyett elfogadták azt a felajánlott menekülő útvonalat, hogy mi legyünk Európa összeszerelői. Stratégiai, pontos célok kiválasztása nélkül a küszöbönálló második helyreállítási periódus lehetőségeit sem tudjuk majd kihasználni.

A terhek megosztásában lehetséges partner az Európai Unió, amely fejlődésének egyik legsúlyosabb dilemmájához érkezett: miként kezeli a perifériáját. Ma az Európai Unióban két lényegesen eltérő fejlettségű zóna került egymás mellé. Az egyik egy fejlett központ, mely a Pireneusoktól és a Pó-síkság déli peremétől északra és az Elbától nyugatra helyezkedik el. Ami ettől délre, illetve keletre van, az a periféria. A központnak előbb-utóbb döntenie kell: uralkodni akar ezen a periférián, vagy vezetni azt. Jól csak akkor járhat, ha a vezető szerepre vállalkozik, mint Mária Terézia a spanyol örökösödési háború és a törökök visszaszorítása után kialakult új birodalmában. Ezt megvalósítani azonban a gazdaságilag mégoly erős európai központnak is roppant feladat. Rövid távon nem hozhat eredményt. Ezért a felemelkedéshez egyelőre döntően a magunk erejére kell támaszkodni.

Ehhez olyan politikai erők kellenek, amelyek mernek hosszabb távon gondolkodni, akár a bukás kockázatát is vállalva. Ehhez kell egy olyan választói gondolkodás is, amelynek elege van a populista ígéretekből, jöjjön az akár jobbról, akár balról, hisz mindkettő csak odavezet, hogy rákényszerülünk egy jóval nagyobb számla kifizetésére.

*A szerző egyetemi docens.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.