Tekintélyét az alapozta meg, hogy nem egyszerűen „épp akkor” szolgált, hanem nyíltan a demokratikus rendszerváltást szolgálta. Együttműködött a demokratikus ellenzékkel, s emiatt ütközést is vállalt saját kormányával és az utolsó kommunista kormánnyal is. Ám eközben kreatívan bátorította a rendszerfeladás irányába tett kormányzati lépéseket is.

Annyi minden volt Mark, túl a legendás nagyköveti poszton. Amerikában és a világban a demokráciák globális összefogásának támogatójaként ismerték és tisztelték. A lelke mélyén erőszakmentes forradalmár volt, az egyetemes emberi jogok ihletett hívője és előmozdítója. A hatvanas években a polgárjogi mozgalmak diákaktivistájaként vetette bele magát a civil munkába, majd élethivatásaként a külügyeket választotta. 1964-től 1990-ig szolgált a külügyben. Ez utáni életében – üzletemberként, adakozóként és politikai íróként – továbbra is az éltette, hogyan lehetne megszabadítani a világot a zsarnokoktól és demokráciaeltérítőktől.

Számos elnök – Nixon, Ford, Carter, Reagan és az idősebb Bush – alatt szolgált a State Department-ben. Ő írta Reagan 1982-es, „Westminster-beszéd” néven elhíresült szónoklatát, amely először hirdette meg a demokrácia világméretű terjesztésének egyszerre idealista és gyakorlatias amerikai célját. Reagan elnök erre a beszédére volt a legbüszkébb. Palmer ott volt a NED (Nemzeti Demokrácia Alapítvány) és a FreedomHouse alapítói és vezetői között. Kissinger tanítványaként sem volt hajlandó lemondani arról, hogy a geopolitikai célszerűség és a kanti demokratikus világbéke összeegyeztethető.

Humora és flegmája nevezetes volt. Annak idején a budapesti követség munkatársaival előadatta Woody Allen minden irányban tiszteletlen vígjátékát, a Don’t Drink the Watert, amelyben ő maga játszotta a karrierista amerikai nagykövetet, aki bamba fiára hagyja a munkát a felkelők fenyegette kommunista fővárosban, míg maga Washingtonban kampányol.

Az ország Grósz Károly nevezetes 1988-as amerikai útjának idegenvezetőjeként figyelt fel ironikus mosolyára. Palmer javaslatára hívták meg a kommunista pártfőnököt erre a „damaszkuszi” útra, amelynek már a programja is a paródia kegyetlenségével érzékeltette a változást. Disneylandtől az amerikai magyarokig, saját rokonától a zsidó vezetőkig Palmer mindvégig Grósszal utazott, sőt közös szállodai lakosztályokban laktak.

1989 óta feszültség honolt Palmer és Baker külügyminiszter viszonyában. A nagykövet, aki valódi barátságokat ápolt a demokratikus ellenzékben, vitáink során meggyőződéssel tette magáévá a nézetünket, hogy a demokráciamozgalmaknak hála, legalábbis itt Közép-Európában, immár békésen is véget lehet és véget is kell vetni a jaltai rendszernek, különben éppen ez a békeszerző „megoldás” válik új konfliktusok előidézőjévé. Akkoriban egyetlen nyugati kormány sem volt még „posztjaltaista”.

Amikor március elején a Washington Post közölte cikkemet, Bury the Brezhnev Doctrine (Temetni kell a Brezsnyev-doktrínát), Baker felhívta Palmert és ezt kérdezte tőle: ki ez az őrült ott Magyarországon? A nagykövet nem aratott sikert azzal, hogy védte a gondolatot.

De Mark nem engedett, és felhívott, hogy az első engedélyezett március 15-i tüntetésen együtt sétáljunk végig a helyszíneken. „Hogy mindenki megértse: azoknak az időknek vége” – mondta. Még mindig nem volt tét nélküli a séta: a nagykövet az ünnep előtt keményen bevetette magát, hogy a munkásőröket felejtse otthon a hatalom.

Nem aratott sikert a pesti hatalomnál sem. Mark elmondta, hogy Baker panaszkodó levelet kapott Horn Gyulától: „Az ellenzékkel való nyílt nagyköveti fraternizálás akadályozza óvatos demokratizálási lépéseink sikerét”. Kilépve a diplomáciai szolgálatból, üzletemberként Palmer hat volt kommunista országban indította el a független televíziózást (egyedül Budapesten akadályozták ezt meg. A Legfelső Bíróság később – túl későn – kimondta: törvénytelenül). Washingtonban számtalan hazai jótékonysági és közösségszervező kezdeményezéssel vette fel ismét a hatvanas években elengedett civil társadalmi fonalat.

Budapesten az elmúlt két évben ismét hullámokat kavart, hogy nyíltan hangot adott Orbán Viktor miatti csalódásának. Minden erkölcsi alapja megvolt erre, hiszen valaha, akárcsak mi mindnyájan a demokratikus ellenzékben, a liberális demokrácia jövendőbeli reménységeként tekintett az elitkollégistákra. Amikor Bush elnök 1989-es magyarországi látogatását szervezte, külön utánanézett, hogy az EKA tagjaival szervezett találkozón a Fideszt Orbán Viktor képviselje.

Amikor tavaly Charles Gatival meglátogattuk a már nagybeteg Markot, azt mondta: kétszer élte át ezt a csalódást. Először akkor, amikor a Moncada-per idején még nagyszerű liberális védőbeszédet mondó Fidel Castro hatalmának első éve véget ért…

Megkért minket Gatival, hogy hárman együtt írjunk cikket a Washington Postnak. Arról szólt, hogy akárcsak a Szabad Európa idejében, Washingtonnak az új demokráciákban sem szabad magára hagynia a civil társadalmat és a szabad médiát.

Önmaga volt mindig, akkor is, amikor elnököknek írt beszédet. Élete végéig, számos operáció után és között is, a világszabadságért dolgozott. Munkája a világban, személyisége a barátaiban hagy el nem múló nyomot.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Mark Palmer