Bár elég régen vagyok „közbeszélő”, és elbizakodottan úgy véltem, hogy nem érhet meglepetés e téren, töredelmesen be kell vallanom, most meglepődtem. És nagyon köszönöm, hogy a Népszabadság szerkesztősége lehetővé tette számomra, hogy ennek okát most ki is fejtsem. Egészen röviden az előzményekről annyit, hogy a Heti Válasz január 10-i számában megjelent egy velem készített interjú, amelyben a magyar társadalom legrosszabb helyzetben lévő egyharmadáról is beszéltem. Kifejtettem, hogy e népességcsoport helyzete azért kritikus, mert szegénységük nem csak anyagi természetű. A saját fizikai testükkel való „gazdálkodásuk”, amit a népesedési és egészségviszonyaik írnak le, de a lelki, erkölcsi szellemi széthullásuk még az anyagi helyzetüknél is katasztrofálisabb. Azt is megemlítettem, hogy bármilyen fájdalmas is ezzel szembesülni, lehet, hogy számos e társadalmi szegmensben zajló folyamat máris visszafordíthatatlanná vált, így semmilyen erőforrással nem állítható helyre. Arról nem is beszélve, nemhogy „akármennyi” erőforrás nincs ma és a belátható jövőben, de éppen ellenkezője zajlik világszerte, és nálunk is. Azt a hasonlatot is megemlítettem, hogy a helyzet egy, a katasztrófa helyszínére kiérkező mentőosztag drámai dilemmájára hasonlít. Az ezzel foglalkozó szakirodalom kiindulópontja az, hogy ilyenkor mindig a „középre” kell összpontosítani, vagyis azokra, akik súlyos sérülést szenvedtek ugyan, de megmenthetők. És bármilyen fájdalmas is ez a döntés, de mindig kevesebb energia marad a szenvedő, ám könnyebb sérültekre, és a legdrámaiabb, a lényeg, hogy azokra is, akik menthetetlenek. És lehet farizeus módon szépelegni, de ez akkor is így van. Aki nem hiszi, beszélgessen el egyszer egy ilyen mentőosztag parancsnokával. Én megtettem. Ha ugyanis megkísérelve a lehetetlent, a menthetetlenekre összpontosítunk, akkor ezzel azt kockáztatjuk, hogy eközben „sikeresen” menthetetlenné tesszük azokat is, akik megmenthetők lettek volna, ha eleve minden energiát rájuk fordítunk. Balga és gyanútlan módon azt hittem, hogy bár elismerem, ez igen kényes téma, de olvasóim is belátják, erről nem lehet nem beszélni. Természetesen egy pillanatig sem gondolom, hogy csak egyféle válasz adható erre a nagyon súlyos dilemmára, de éppen azért kellene őszintén és emberséggel beszélni ezekről a kérdésekről, hogy egységes álláspont alakulhasson ki. Egységre pedig azért volna szükség, mert a megoldás, ha van egyáltalán, még akkor is rendkívül nehéz, hosszú ideig tartó és rendkívüli áldozatokkal járó folyamat lenne, ha az egység létrejönne. Egység nélkül pedig teljesen reménytelen. Éppen ezért lepett meg vagy inkább döbbentett meg az az elképesztő intolerancia, ami gondolataimat fogadta. Igaz, ebben közrejátszott egy olyan szerencsétlen mozzanat is, amelynek pontos mibenlétére én sem tudok választ adni. Az történt ugyanis, hogy az engem ostorozók (ez egy eufemizmus, mert ennél sokkal brutálisabb szó lenne helyénvaló) többnyire nem az én gondolataimra reagáltak, hanem arra a Heti Válaszban megjelent szerkesztői összefoglalóra, amelynek az az inkriminált mondata „verte ki a biztosítékot”, hogy én „az út szélén hagynám” a leszakadókat. Az ezt megfogalmazó szerkesztő egyébként elismerte a hibáját. Én ilyet nemcsak soha nem mondtam, de soha nem is gondoltam. Sőt aki csak egy kicsit is ismer – 62 éves vagyok, 40 éve közgazdász, és 35 éve folyamatosan publikálok, 15 könyvem és ezer publikációm jelent meg –, az pontosan tudja, hogy éppen az ellenkezője jellemezte életutamat. Sietek hozzátenni, hogy Révész Sándor úr a Népszabadságban megjelent publicisztikájában nagyon korrekt módon jelezte, hogy az „útszélen hagyás” nem az én fordulatom, hanem a Heti Válasz szerkesztőségéé. Nincs bennem indulat, de bevallom, hogy érzelmileg megviselt kissé az a már-már személyem megsemmisítését követelő hisztérikus hangnem, ami a folyamathoz kapcsolódó sok ezer kommentárt jellemezte. Ez ugyanis nem túl sok jót ígér. Mondandóm végére érve csak megismételni tudom, a kérdés tőlünk függetlenül létezik, és válaszra vár. Az ennek nyomán készülőben lévő társadalomreprodukciós katasztrófa, ami az egész magyar társadalmat fenyegeti, az előttünk álló évtizedek minden kormányát végzetes satuba zárhatja. Egy ilyen reprodukciós katasztrófa a nyomorúságba süllyedő alsó egyharmadon belül végbemenő olyan hirtelen „megzuhanásokat” jelent, ami lokális szintről indul, de láncreakciószerűen akár az egész rendszert romba dönteni képes, és rendészetileg kezelhetetlen folyamatokat eredményezhet. Ennek elkerülése mindnyájunk érdeke, mert ebben az értelemben mindnyájan egy lezuhanni készülő repülőgépen ülünk, és ugyan egymás torkának eshetünk a gép elromlása okainak megítélését illetően, ám ez nem fogja késleltetni a véget, sőt…

Még egyszer köszönöm a lehetőséget, és nagy örömömre szolgálna, ha a Népszabadság szerkesztősége a most már kicsit talán megnyugodóban lévő légkörben esélyt adna a vita folytatására. Bízom benne, hogy ha nem is fogunk feltétlenül egyetérteni, de kicsit türelmesebben töprengünk el majd egymás érvein. Próbáljuk meg, nincs vesztenivalónk.

Egyetértek, beszéljünk őszintén.

1. Amit Bogár mond, az az útszélen hagyástól gyakorlatilag nem különbözik.

2. A „mentőosztag” az erőforrások nagy részét most a leggazdagabbakhoz irányítja, akiket egyáltalán nem kell megmenteni.

3. A középrétegek életszínvonalát a gazdaság teljesítőképessége határozza meg. Magasabb szinten tartani mesterségesen, állami eszközökkel nem lehet. Abból csak csőd lehet és nyomor.

4. Vannak visszafordíthatatlanul leépült emberek, de civilizált államban őket sem hagyják éhezni.

5. Aki hárommillió embert menthetetlennek ítél a tízből, azt nem lehet komolyan venni.

6. Minél inkább magára hagyjuk a legalul lévőket, annál többen lesznek.

7. A legalul lévők több mint harmada gyerek. Az ő sorsuk a legsúlyosabb tét. Gyerekek százezreit világrajöttük után pár évvel leírni, a sorsukat változtathatatlannak tekinteni, mindennapi kenyerüket mások kezébe átirányítani, ez olyan kegyetlenség, amire inkább nem is keresek szavakat.

Révész Sándor

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.