Mint egy aranylakodalom, olyan volt a német–francia megbékélést szentesítő Élysée-szerződés ötvenedik évfordulója. A német kancellár és a francia államfő magasztos beszéddel emlékezett meg a jubileumról, miközben a vendégek lelki szemei előtt felrémlettek azon korántsem magasztos pillanatok, amikor Berlin és Párizs viszonyában alacsonyan szálltak a porcelánkészlet darabjai.

A válási statisztikák ismeretében persze kész csoda, hogy még tart ez a frigy, ami sosem volt szerelmi házasság. Inkább a józan ész és a politikai-gazdasági érdekek elegye diktálta, hogy az ősellenségekből partnerek legyenek. Ami Konrad Adenauer és Charles de Gaulle történelmi kézfogása után különleges volt, az ma a hétköznapok része. A megbékélők nagy generációja megöregedett, a polgárok, különösen a fiatalok számára pedig természetes, hogy ingáznak a láthatatlanná vált határon.

Az aranylakodalmat viharos idők közepette ünneplik. A gazdasági válság az európai integráció „motorját” is megterhelte. Mire Angela Merkel közös nevezőre jutott Nicolas Sarkozyvel, jött Francois Hollande. A szocialista elnök pedig gondot fordított rá, hogy a válságkezelésben is különbözzön konzervatív elődjétől.

Párizsban tartanak egy német túlsúlyt hozó Európától, de azt megértették: a két ország olyan szorosan fonódik egymáshoz, hogy nincs más választásuk, mint súlyos kompromisszumok árán, de egy irányba menni.

Itt, a Kárpát-medencében a magyar–szlovák vagy a magyar–román viszonyban is kikerülhetetlen a történelmi megbékélés. Mert alapszerződések ide vagy oda, az Élysée-szerződés nyomán létrejött viszonyoktól, attól, hogy kölcsönösen túltegyük magunkat a sérelmeken, egyelőre nagyon messze vagyunk.