Nem először kondítják meg a lélekharangot a nyomtatott sajtó, a napi- és hetilapok felett. Éppen húsz évvel ezelőtt még meglepetten és furcsálkodva böngésztem kedvenc napilapomban a negatív olvasási rekordok gyűjteményét. Azóta megszoktuk a riasztó számadatokat és az olvasási kultúránk hanyatlását ostorozó filippikákat is. Időről időre elhisszük, hogy veszélyben a könyv- és az újságolvasás. De tudtommal most először jelent meg (hazánkra vonatkoztatott), konkrét jóslat a papíralapú sajtó megszűnésének dátumáról. Miklós Gábor adatokkal alátámasztott újságrekviemjében (Kütyükön nincs riport, Népszabadság, 2013. január 5.) Ross Dawson ausztrál futurológusra és sajtógurura hivatkozik, aki szerint a huszonegyedik század derekára lényegében vége a fejlett európai országok nyomtatott sajtójának. Nála olvasható, hogy „Magyarország egy híján húsz év múlva, 2032-ben lép be a lapnélküliség állapotába”. Ez a jóslat – lévén hogy szinte karnyújtásnyi közelségbe hozza szakmánk végzetét, nemcsak annak elkeserítő, aki hírlapírói életének nagyobb részét – mintegy három és fél évtizedet! – milliós példányszámú hetilapnál töltötte, azt követően pedig majd két évtizeden át igyekezett felhalmozott hírlapírói tapasztalatát átadni az utánunk jövőknek, de azoknak is, akik közvetlenül az ábécé megismerését követően szocializálódtak újságolvasóvá. Akik megszokták, hogy télen–nyáron újsággal kezdődik a nap, és félve gondolnak arra, hogy meglehet, nem is olyan sokára csak gépek és kütyük csillapítják információéhségünket.

Tény, hogy zsugorodó lapterjedelmek, világszerte csökkenő példányszámok és megszűnő lapok bizonyítják még nekünk, megrögzött újságolvasóknak is, hogy átalakulóban – vagy éppen megszűnőben – van a napilapolvasás szokása, illetve szükséglete. Az elegánsan paradigmaváltásnak nevezett jelenségre indok is, magyarázat is akad bőven – az internet elterjedésétől szabadidőnk fogytáig. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy hírfogyasztóként nemcsak az X. és Y. generációba tartozó digitális bennszülöttek, de a nagy generáció tagjai is beérik a világhálón elérhető információkínálattal. De ami még meglepőbb: még a világban eligazodni kívánó, náluk idősebbek is áttértek a valóban (majdnem)mindent tudó okostelefonokra. Úgy tűnik, azoknak van igazuk, akik szerint a rendszeres, napi újságolvasás öregít. „Nincs időnk az újságolvasásra” – mondják gyakran még a nyilvánosság számára nyilatkozó közszereplők is, ugyanolyan gátlástalanul, mint azok a nyugdíjasok, akik hosszú félórákat töltenek – betű nélkül – a levegőbe meredve az SZTK folyosóján. Állítólag – vagy valóban? – unják még a pehelykönnyű színes lapokat is. De ha mégis rájuk fanyalodnának, az sem változtat azon, hogy a sajtóhamburgert választók beérik a kütyük és a bulvárlapok kínálta, fekete-fehérre egyszerűsített világképpel.

Mindez alátámaszthatná a papíralapú, illetve a szeriőz sajtó halálát hirdető és zokszó nélkül elfogadó jóslatokat. Csakhogy van az éremnek másik oldala is, és ezért szeretnék egy-két nem egészen jelentéktelen ponton vitába szállni Miklós Gáborral. Hivatkozhatnék józan megfontolásra és lázas tiltakozásra ösztönző érvekre is. Elmondhatnám, hogy egyfelől mögöttünk áll a sajtó rangját, hivatását védelmező hagyomány. De rögtön hozzátehetném, hogy szomorúan igaza van Miklós Gábornak, amikor cikkében nemcsak a zizegő újságoldalakat, de az elsorvadt és eltűnt műfajokat is siratja.

Miközben olvasóként egyre vékonyabb szeletekre szegjük százezrek hajdani kenyerét, büszke utódokként felemelő idézeteket válogatunk a Szentlélek lovagjainak felemelő vallomásaiból. Elárasztanak az információk, de szellemileg mégis éhesek maradunk. Aki kijárta a századvégi szerkesztők szerkesztőjének, Vulpesnek nyomtatottújságírás-iskoláját, az Kulinyi Zsigmondtól megtanulta azt is, hogy riport nélkül nincs újság, mert a riport maga az újság. A riport szórakoztat, gyönyörködtet és – ha valódi riport – szembesít korunk valóságával is. S bár ez utóbbi mondat szigorúan jelen idejű, nem feledkezhetünk meg arról sem, amire viszont a sajtótörténet tanít, hogy a sajtó története – történelem. Történelem volt Zola J’accuse-e és a magyar íróknak a tiszaeszlári perről küldött többkötetnyi hiteles tudósítása. A jelenhez közelítve eszünkbe juthat Karinthy Ferenc Ezer éve és Tardos Tibor A tengervíz sós című társadalmi látlelete . De ki emlékszik holnap a tegnapi blogokra? Valószínű, hogy a kütyükön nincs és nem is lesz riport – ahogy Miklós Gábor írja –, de az okostelefonról leszedett vagy az iPaden villogó, felejthető hírek sem őrzik, és főként nem csinálják a történelmet.

A bulvársajtó hívei adu ászként a sajtópiac természetére és törvényére hivatkoznak. Csakhogy a vonzó piacokon a lehető legszélesebb a választék. Krumplit és lazacot is árulnak. Ám a vevőnek tudnia kell, hogy mit keres és mit mennyiért hajlandó megvásárolni. Hogy éhségét egy zsúfolt álló büfében vagy a Gundel hófehér abroszos asztalánál óhajtja csillapítani.

A mindennapi hírversenyben győztes új és még újabb médiákkal szemben döntő érvként hivatkozhatunk arra, hogy hiába kelendőek és népszerűek a kütyük, a közvélemény alakításában továbbra is vezet a vélemény-újságírásra változatlanul alkalmasabb papíralapú sajtó, aminek reményeink szerint – nálunk sem egy híján húszesztendős a jövője…

 

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.