A portálról idézett széljobb szerző később hozzáteszi, de Bayer ezt már nem citálja: „Így nem lehet élni. Ennek az lesz a vége, hogy lesznek majd egyenruhák, amelyektől megtanultok majd – nem félni, de rettegni. Egyenruhák, amelyek már nem fognak kérdezni, nem fognak válogatni cigánybűnöző és tisztességes cigányember között – csak ütni.” Eddig a nemzeti radikál site, Bayer azonban még folytatja. „A tények pedig ezek: a cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik.” Végül pedig: „Legyen minden Oláh Gergő, és éljen velünk boldogan. Az állatok meg ne legyenek. Sehogyan se. Ezt kell megoldani – de azonnal és bárhogyan!”

„Őrizzük meg nyugalmunkat! – Bár erre nincsen sok okunk”, csillapította Tamás Gáspár Miklós 1983 őszén az ELTE diákságát, amikor azok elemi felháborodással reagáltak az akkori kulturális miniszterhelyettes bornírt és demagóg beszédére. Majd hozzátette: „Szabadságot akarunk, nem botrányt.” – Tételezzük fel tehát, legalább a vita kedvéért, hogy Bayert és a széljobbot nem kizárólag aljas indulatok mozgatják, amikor leírnak ilyen szavakat: „a cigányság (…) jelentős része állat”. De akkor mi mozgatja?

A tények a következők. Magyarországon 6-800 ezer ember él úgynevezett „mélyszegénységben”, azaz, ha nem is fekete-afrikai, de lassan észak-afrikai körülmények között. 200-300 ezer család tengődik napról napra, hónapról hónapra a kilátástalan nyomorban. Jelentős részben már a második, sőt a harmadik generáció nő úgy fel, hogy nincs munkája. Ennek a tömegnek a kétharmada roma. Cigány magyar. Egyharmada a többségi társadalomhoz tartozik. Nem cigány magyar. Ha ebben a 800 ezerben van szerencsétlenséged meglátni Isten kék egét, akár cigány magyarként, akár tisztavérű, „törzsökös” nem cigány magyarként, csak nagy szerencsével tudod elkerülni a deviáns viselkedést. Mert ilyen mintákat látsz. Például ha apád nem akarja, hogy télen megfagyjatok, akkor esetleg elmegy fát lopni, ha nem bírja elviselni, hogy éheztek, akkor bizony könnyen lehet, hogy lopni, rabolni, esetleg koldulni fog. Amiért viszont lesújt rá a törvény szigora. Vagy legalábbis le kellene, hogy sújtson. Kuncze, szegény, ezt nevezte annak idején megélhetési bűnözésnek, amire valóban jogosan hördült fel a fél ország. A belügyminiszter ne szociális kérdésekkel foglalkozzon, hanem a közbiztonsággal!

Kuncze pártja, amíg nem süllyedt el a politikai tehetetlenség, no meg a korrupció mocsarában, a liberális értelmiség értékeit próbálta – egyre több kompromisszummal, egyre felemásabb módon – érvényesíteni. Fellépett a szegregált oktatás ellen, roma oktatási programokat indított, támogatta a cigányság kulturális önszerveződését. Ennek ellenére azt gondolom, a liberális értelmiségi nem érti a rasszizmus jelenségét. A Sartre-i, adornói hagyományokat követve a „faji” előítéletet gonosz, pervertálódott, torz személyiségű, labilis pszichéjű emberek mentálhigiénés problémájának látja, akik a bennük felhalmozódott frusztrációkat vetítik ki a kisebbségekre. Sartre és Adorno úgy véli, a faji előítélet semmi más, mint a tényleges társas tapasztalatot nélkülöző kivetítés, projekció, a white trasht szorongató társadalmi problémák antropomorf alakban történő megjelenítése. A liberális értelmiségi léha módon elfordítja fejét a faji előítélet mélyebb, szociológiai okaitól, amit annál is könnyebben megtehet, mert szerencséjére legtöbbször Umweltje is megóvja attól, hogy közvetlenül találkozzon ezekkel az okokkal. Szemben áll ezzel a – nálunk Bibó által megalapozott – szociológiai tényekkel operáló gondolkodási tradíció, amely szerint az előítéleteknek racionális magjuk van. Bibó a zsidóságra dolgozta ki elméletét, de mutatis mutandis az a cigányságra is érvényes. Magyarországon a szerencsétlen társadalmi fejlődés miatt a cigányságot a következő módon percipiálja a többségi társadalom már nagyon hosszú idő óta: a társadalom peremén élnek, állandó munkájuk gyakran nincsen, a magántulajdonnal, a szexuális szokásokkal, a kommunikációval, a nyelvhasználattal, a szórakozással, a rokonsági kapcsolatok jelentőségével és még sok más dologgal kapcsolatban másfajta normákat követnek, mint a többségi társadalom, horribile dictu a bőrük színe is más.

A cigányság az elmúlt 5-6 évszázad során különböző okok folytán nem asszimilálódott. Ez a mindennapok szintjén számos konfliktussal terhes találkozást, szívszorongatóan kiszolgáltatott helyzeteket szül a számomra, ha mondjuk egy borsodi, szabolcsi vagy somogyi faluban élő magányos nyugdíjas vagyok. A többségi társadalom jó része a fenti okok folytán – Bibó ezeket nevezné „szerencsétlen találkozásoknak” – a cigányokat en blok lustának, erkölcstelennek, civilizálatlannak látja. Nem állítom, hogy a szociológiai gazdasági tényezők a rasszizmust teljes mértékben megmagyarázzák, de a lényegét és makacs fennmaradását valószínűleg igen. Az előítélet racionális magja esetünkben a 800 ezer megoszlása: kétharmad roma-magyar, egyharmad nem roma, „többségi” magyar, aki persze éppen úgy belegebed a szegénységbe, és éppen úgy „deviál” is a nyomor miatt, mint cigány sorstársai. A számokból viszont az a látszat keletkezik, hogy „a cigányok” ilyenek. Mari néni, akinek ellopják a csirkéit, sajnos nem szociológus. Ha ötször egymás után cigány magyarok lopják meg, akkor bizony általánosít.

A liberális értelmiség ebben a helyzetben hajlik bizonyos empátiára az elkövetőkkel szemben, míg Bayer és a nemzeti radikál csakis és kizárólag az áldozattal hajlandó együtt érezni. Aki legtöbbször „többségi” magyar. (Ha pedig nem az, mint Szigetszentmiklóson, akkor a széljobbos erről nem vesz tudomást.) Talán meglepően hangzik, de a rasszizmus racionális magjának elvétése miatt a liberális megközelítés két fogyatékosságában is osztozik a Bayer-paradigmával, nevezetesen a hiányos empátiában és a voluntarizmusban. A liberális az áldozattal kapcsolatban „empátiahiányos”, ha nem is teljesen az, a szélsőjobbos pedig az elkövetővel (ő viszont teljes mértékben). És mintha közös volna a voluntarizmusuk is. A liberális szerint a rasszista irracionális ösztönlény, aki csupán a kisebbségekkel szembeni agresszivitásában képes levezetni frusztráltságát, amin megfelelő akaraterővel akár felül is emelkedhetne. Bayer szerint pedig a cigányok „jelentős része”, „a cigányság ezen állattá lett fele”, csakis magának köszönheti, hogy többet bűnözik, kisebb impulzuskontrollal rendelkezik, mint a „rendes” cigányság és a többségi társadalom túlnyomó része. [Bayer veszett uszítása, hisztérikus túlzása szerint „Akkor és azzal akar üzekedni, akit és ahol meglát. (…) Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol.”] Mindketten ösztönösen figyelmen kívül hagyják tehát a „szerencsétlen találkozások” szociológiai valóságát, mindketten voluntarista módon gondolják elintézhetőnek a problémát. „Ne dőlj be a látszatnak, az embereket nem szabad a külsejük, a bőrszínük, az adott kisebbséghez való tartozásuk alapján megítélni”, hangzik a liberális mantra, és nézzünk végre szembe vele, nincsen sok foganatja. A nemzeti(szoc) radikál szerint pedig „az állatoknak” csak össze kell kapniuk magukat, legyőzni lustaságukat és alantas ösztöneiket. Ha pedig nem teszik, akkor „ne legyenek!”. „Ne legyenek!” De vajon nem ezt kívánja-e szíve legmélyén olykor-olykor a virtigli liberális is, amikor a szélsőjobbal találkozik? Emlékszünk Kornis kifakadására. „Ők (a szélsőjobb – Sz. Cs.) gyűlölnek. Őszintén. Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.” Kornis egyedi indulatait fejezték volna ki csupán ezek a mondatok? Nem hiszem. Inkább a liberális értelmiségben elfojtott kollektív tudattalan vulkánkitörésének gondolnám őket.

Apropó, lélektan! A 2010-es választások előtt két pszichológus kollégámmal merész kísérletre szántuk el magunkat. Megkértük a Jobbikot és az LMP-t, delegáljanak 6-6 embert egy önismereti csoportba. Feltételeztük, ha biztosítjuk a személyességet és a nyugodt érzelmi légkört, akkor ez a 12 ember empatikusan fog egymás felé fordulni. És láss csodát, úgy lőn! De mért is ne? Carl Rogers, a módszer atyja, a huszadik század egyik legnagyobb hatású pszichológusa a hetvenes-nyolcvanas években jelentősen tompított ily módon a hazainál jóval nagyobb feszültségeket és konfliktusokat is a világ forrongó térségeiben, Dél-Afrikában, Észak-Írországban, valamint – az ENSZ szervezésében – egymással fegyveres konfliktusban álló latin-amerikai országok vezetői között is. Akkor miért éppen Magyarországon ne működött volna? Embereink úgy viselkedtek, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Előbb gyanakodva, tartózkodón, később fesztelen kíváncsisággal, végül egyre mélyebb együttérzéssel hallgatták a másik oldal megnyilvánulásait. Ki-ki elmondta saját családja történetét, azt, hogy milyen generációkon átörökített történelmi traumák (Trianon, holokauszt, kitelepítések, Rákosi-, Kádár-terror) vezették őket ahhoz a világképhez és ahhoz az értékrendhez, amelyet magukénak vallottak. Két hét, 2×2 óra telt el ily módon. Végül a Jobbik úgy döntött, visszavonja a tagjait. Kár. Tudom, mert már nemegyszer átéltem magánbeszélgetésekben és encounter csoportokban egyaránt, hogy így tényleg oldani lehet a szembenállásokat. Nyugodt szívvel javaslom a módszer bevetését a Gyöngyöspatához hasonló konfliktushelyzetekben. Félek, lesz még rá alkalom.

Megérteni akarom Bayert, nem pedig megbocsátani neki. Mindezt nem azért írtam le, hogy csökkentsem Bayer erkölcsi és – véleményem szerint, de ezt eldönti majd a bíróság, ha módja lesz rá – büntetőjogi felelősségét. Aki ilyen sorokat leír, az feleljen csak értük! (Ahogyan sajnos annak is felelnie kell a tettéért, aki éhségből lop kenyeret.) Akár őszintén hisz bennük, akár szereplési vágyból, akár meggondolatlanságból, akár pojácaságból írta le őket. Az a racionális mag, amelyről beszéltem, (többnyire) megmagyarázza ugyan az előítéletek keletkezését és fennmaradását, de nem teszi elfogadhatóvá és megbocsáthatóvá őket.

*A szerző pszichológus.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.