Mit tenne ön, kedves olvasó, ha felelős állami vezetőként információt akarna kőgazdag honfitársai Svájcban dugdosott millióiról? Ugye először ön is a nyilvánosság elé állna ezzel az elképzelésével? Egyrészt, mert akkor rögtön megkapja a nemleges választ az Alpok felől, másrészt meg akinek van miért aggódni, annak így lesz ideje felkészülni.

De legalább megpróbálta – politikailag ez sem kevés. Kockázat zéró, szeretni meg szereti a nép. Mert két dolgot mindenki szeret: ha alacsony a rezsije, meg ha az elsíbolt milliárdok jól meg vannak találva. Mindkettő olyan cél, amelyet elsőre csak támogatni lehet. Az adózás elől eldugott pénzek megtalálását másodikra is. Azt azonban a rendszerváltás óta eltelt jó sok évben már megtapasztalhattuk, hogy ez a harc az eddigi eszközökkel nem sok eredményt hoz. Az offshore lovagok elleni keresztes háború látványos győzelmei valahogy nem jutnak az eszünkbe. A kedvezmény mézesmadzagjával hazacsalogatott vagyonok adója pedig még egy tisztességes stadionra sem lenne elég Debrecenben. Pedig azt senki sem vitatja, hogy ha egyszer hazadőlnének a külföldre síbolt magyar vagyonok, azoknak az adójából Felcsút lehetne az új Barcelona. Jut eszünkbe: a látványsportok támogatására kínált társaságiadó-kedvezmény látványos sikere nyomán ki lehetne ezt próbálni más adónemekben is. Higgyék el, csengetnének erre is szépen, hiszen ezzel dupla biztosítékot kapnának: jogilag adóamnesztiát, egyébként meg a miniszterelnök jóindulatát.

Ami meg az eltitkolt vagyonok felkutatását és megadóztatását illeti, ahhoz okos, szívós, nemzetközi összefogásra építő munkára van szükség – még egy nálunk befolyásosabb államnak is. Csak nagy bemondásokkal nem megyünk sokra.