Orbán Viktor a múlt hét végén az Európai Néppárt rendkívüli csúcstalálkozóján kijelentette: Magyarország gazdasági rendszerváltást hajtott végre, versenyképes lett, s 2013-ban már növekedni fog. Valamit tudhat, mert mi még nem látjuk a fordulatot. Tavaly szeptemberben tették közzé a World Economic Forum évi jelentését, amely szerint 12 helyet rontva a 60. helyre csúsztunk vissza a világ versenyképességi rangsorában, s az EU 27 országa közül csak a 23. helyre futotta.

Ami a növekedést illeti, az előrejelzések 2013-ra is legfeljebb stagnálást jeleznek, bár igaz: Matolcsy György, a publicista-árfolyammágus változatlanul optimista. Ám sem beruházási boomnak, következésképp – a „vidám és elégedett” közmunkásokon kívül – munkahelyteremtésnek sincs jele, szelektív nadrágszíjmeghúzásnak annál inkább.

Az egyetlen sikertörténet a hiánycél tartása: a túlzottdeficit-eljárás feloldásának mindent alá is rendelt a kormány. De: mégis, mi volna a válság ellen Európának felkínált magyar út? Amit mi megélünk, az az elszabadult állam, amely rátenyerelt nemcsak a politikai életre, hanem a még tökéletlen piacgazdaságra is. Nem vagyok eleve az államosítás ellen, az államban megtestesülő közösségnek egy szociális, jóléti berendezkedésben igenis van fontos szervező, ellenőrző szerepe.

Ez azonban jó esetben a legritkábban nyúlik túl a közvetett szabályozási rendszeren, amúgy a politikai hatalomnak nincs keresnivalója a gazdaságban. Az Orbán-kormány ezt fordítva gondolja. Megbénította a bankrendszert, miközben mindent megtesz, hogy a hitelezést közvetlen állami felügyelet alá vonja. Politikai szempontok szerint szelektál a támogatási pályázatok elbírálásánál, miközben mindenki mást elbizonytalanítva, mameluk szerepbe kényszerítve válogatott nagyvállalatokkal korporatív „stratégiai megállapodást” köt.

Visszaállamosítja a magánnyugdíjpénztárak magántulajdonát, miközben hangulatjavításra szórja és ígéri a pénzt. Felforgatva a piacot vállalatokat vásárol, s egyetlen tollvonással minden családnak csökkenti az áram, a gáz, a távhőszolgáltatás árát, majd az érintett cégeknek azonnal vissza is térít 42 milliárd forintot, amúgy az előző évben felhalmozódott havi fogyasztói hozzájárulásból.

Ahol az állam az úr, ott nincs lehetetlen: a rezsi csökkenhet tovább, a víz, a szemét, a csatorna, de még a kéményseprés díjával is. Kiismerhetetlenül összemosódik a szabad piac és az (ál)szociálpolitika. Nem történik más, mint hogy az állam – a kórházak, iskolák, önkormányzatok, közszolgáltatások – központosításával és a központosíthatatlan intézmények megfojtásával egy kézbe veszi az amúgy olvadó nemzeti jövedelem újraelosztását. Pakolja a pénzt politikai érdekei szerint egyik zsebből a másikba. Még csak nem is 1990-ig vagy az 1968-as félreformig farolunk vissza a történelemben. Ha pedig egy közösség képtelen megfékezni a saját államát, ott nincs megállás a szegénység arisztokraták által szervezett egyenlőségéig.