Isaac Asimov üzenete

Isaac Asimov klasszikus Alapítvány-trilógiájában egy elképzelt galaktikus társadalom az összeomlás szélére sodródik, és a regény alapgondolata szerint az összeomlás súlyosságát és hosszát alapvetően az növeli, hogy a társadalom által felhalmozott tudás vagy annak jelentős része elvész.

Ezt a történet szerint úgy lehet csökkenteni, hogy egy erre a célra létrehozott Alapítvány a felhalmozott tudást lejegyzi és ezáltal megőrzi. És valóban: ha valaki belegondol abba, hogy a körülöttünk kialakuló infrastruktúra fenntartása milyen permanens erőfeszítéseket követel a társadalomtól, minimum meg kell ijednie. Vajon mi biztosítja, hogy a mobiltelefont, az autót, a számítógépet holnap is meg lehet majd venni a megfelelő üzletben?

Ezek a műszaki termékek szédítő mennyiségű tudás eredményei. Olyan tudás eredményei, ami generációról generációra újratanulandó. Újratermelésük természettudományos és műszaki tudást feltételez, ami nem könnyű, mert elvont, mert matematikai gondolkodást követel, és ilyenre – valljuk be – magas szinten a társadalomnak csak bizonyos hányada képes. Mindeközben a technikai infrastruktúra bővülése az emberek egyre nagyobb hányadától várja el az ilyen tudást.

Ha megépítünk egy új hidat, akkor nem tehetjük meg, hogy nem képezünk folyamatosan hídépítő mérnököt. A számítógéphez hardver- és szoftverfejlesztőt, a kamionhoz járműkonstruktőrt és kamionsofőrt, az erőműveinkhez villamosmérnököt, gépészmérnököt, sőt nukleáris szakembert, és mindezek fejlesztéséhez matematikus, fizikus, vegyész, biológus stb. kutatók sokaságát…

A kereskedők, bankárok, közgazdászok, jogászok hiába teszik a dolgukat a legjobb tudásuk és szándékuk szerint, ha valakik a „végeken” nem építenek utat, sütnek kenyeret, terveznek mikrocsipet stb., azaz valami reális termelőtevékenységet nem végeznek. Ilymódon nem véletlen, hogy gyakran emlegetik a „tudásalapú társadalmat”, ami a civilizációs fejlődés iránya és eszköze. Más kérdés, hogy ez hol valósul meg.

A világban globálisan létezik, mert láthatólag gyorsuló ütemben fejlődünk, de hogy az egyes államok hozzájárulása ehhez mekkora, az meghatározó lehet az illető állam sorsát, jövőjét, a globális munkamegosztásban betöltött szerepét illetően. Ebből a szempontból igen elgondolkodtató néhány közelmúltbeli adat. A Természettudományi Karok Dékáni Kollégiumának 2011. októberi ülésén az ELTE-n elhangzott, hogy az ebben a testületben érintett öt egyetem (ELTE, DE, SZE, PTE, BME) természettudományi karain tanuló alapszakos hallgatók nagyfokú sikertelenségének legfőbb oka a középiskolából hozott tudás hiányosságaiban keresendő.

Az elmúlt öt évben a fizikából érettségizők száma a felére esett. Mintegy tízezerről ötezerre. Kémiából ez a szám folyamatosan ötezer alatt van. Az emelt szintű érettségik száma mindkét esetben meredeken zuhant. Fél évre rá ugyanezen testület ülésén Princzinger Péter, az Oktatási Hivatal elnöke előzetesen elmondta, hogy 2012 szeptemberére az országban összesen öten (!) jelentkeztek kémiatanárnak az alapszakokon tanuló hallgatók közül. A végleges szám: 4. A felvettek száma: 1, azaz egy! Egy kicsit javít a statisztikán a már főiskolai diplomával rendelkező jelentkezők figyelembevétele, de ők nem számítanak új tanárnak.

Fizikából valamivel jobb a helyzet, itt 22-en jelentkeztek, és felvettek összesen 6 hallgatót. E szakokból az évente nyugdíjba menő tanárok száma valahol 100 és 200 között mozog – szakonként. Ezek a tények sokkal rosszabb híreket jelentenek az országnak, mint akár az államadósság átmeneti növekedése vagy valamely más makrogazdasági mutatónk romlása. Ennek a vészes tendenciának a megállítása az igazi nemzeti sorskérdés! Akarunk-e a fejlett világ része lenni, akarunk-e a nemzetközi munkamegosztásban méltó helyet birtokolni, vagy csak más, fejlettebb nemzetek kizsákmányolt kiszolgálóivá, bedolgozóivá válni? Akarunk-e a szupermarketben igazgatói pozíciót, vagy megelégszünk az árufeltöltő státuszával?

Akarunk-e kutatóintézetben kutatni, vagy csak lombikot mosogatni? Akarunk-e várost tervezni, vagy csak utcát söpörni? Ez leginkább azon múlik, hogy a gyerekeink tanulnak-e elég fizikát, kémiát és más természettudományokat az iskolában. Ez a mi elhatározásunk. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy a gyerekeink az iskolában ne tanuljanak. A világ, a piac ezt nem fogja kikényszeríteni. Ezt a döntést a mi vezetőinknek kell meghozniuk.

Már amennyiben értik Isaac Asimov üzenetét. Mert hasznos, ha gyerekeink mindennap testnevelésórán vehetnek részt. De ha ugyanakkor senkit sem érdekel a fizikaórák száma, akkor tartok tőle, hogy nem a tudásalapú, hanem az izomalapú társadalom felé tartunk. Ez működhetett valamikor, mondjuk, 5000 évvel ezelőtt, de nem ma. Ha az ünnepelt és anyagilag is megbecsült példakép a szórakoztatóipari kellékké vált olimpiai bajnok, és a versenysport-támogatások szinte érinthetetlenek az oktatásra költött állami pénzek megkurtítása közepette, akkor itt – tartok tőle – nem előrehaladunk.

A szerző egyetemi tanár

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.