Ötletnek jó volt
Lendvai Ildikónak – a Népszabadság hasábjain megjelent interjújában – valószínűleg kevésbé volt igaza abban, hogy a Lehet Más a Politika egyik utolsó jó ötlete a névválasztás volt (hiszen, emlékszünk még, ahogyan Lendvai Ildikó „bekéredzkedett” egy rendőrautóba az LMP láncolós akciója után, csak hogy a szocialisták se maradjanak ki a felhajtásból), azzal a megállapításával viszont kétségkívül nehezebb vitatkozni, hogy az LMP mára „pótolható” lett az ellenzéki együttműködés virtuális asztalánál.
Az ökopárt rakétaszerű fejlődését egyfelől az orbáni rezsim arrogáns térnyerése gáncsolta el, ugyanakkor könnyedén buknak el saját – egészen pontosan jobbik – lábukban is. Az LMP életre hívása tökéletes ötletnek tűnt, rezonált mindarra a politika- és politikusellenességre, amely részben még mindig meghatározza a választói tömegeket. Civil bájt, friss illatot hozott az avítt, korpás zakós rendszerbe. Meg is lett az eredmény: jesszusom, győztünk. A kellő távolságtartás és a jobbra is, balra is bokszolás érdemi eszköznek tűnt az ökopolitikai célok elérésére, de legalábbis napirenden tartására, a csetlő-botló új képviselőknek viszont csak egy része ismerte fel: a kétharmados rendszerépítés olyan kereteket erőltet rá az országra, amelyekben idővel már egyáltalán nem lehet más a politika. Meg is mondták előre: „Csak a Fidesz!”
Az LMP társadalmi bázist – egyébként sem túl izmos tömegeinek jelentős részét – veszít azáltal, hogy veszekedő, önmagával tisztában nem lévő, saját identitását és céljait (például: mennyire fontos leváltani Orbán Viktort) meghatározni igazából nem képes párt képét mutatja. Valószínűleg annak az oldalnak van igaza, amelyik felismerte: nem lehet ugyanazt a távolságot tartani mindkét levitézlett oldaltól. Új rendszer épült az országban, és viszonyulni kell hozzá. Része, eltűrője vagy ellenzéke lenni. Azzal, hogy a szervezet egyik – törékeny, de többségi – fele magára csukta az ajtót, éppen annak lehetőségétől fosztotta meg a pártot, hogy valós társadalmi bázissal a háta mögött érdemi tárgyalásokat folytasson. Hogy ki tudja kötni: veled meg veled nem fog menni, de így és így igen. Mert persze lehet karanténba zárni az elmúlt húsz évet és annak bizonyos szereplőit, de az utóbbiak közül néhányan éppen annál az asztalnál ülnek, amelyik – így vagy úgy, de – kihívója lesz a mostani kabinetnek. Az LMP pedig már csak akkor fog észbe kapni – talán már most is késő –, amikor támogatottság és erő híján nem lesz érdemi tárgyalási pozíciója.
Tudható, hogy a párbeszédpárti szárny egy utolsó rohamot indít majd a hó végi kongresszuson azért, hogy a többségi álláspontot átbillentse a nyitottság oldalára. Félő, hogy a próbálkozás időn túli, ráadásul ha sikerül is megváltoztatni az arányokat, az LMP megosztottsága és evolúciós deformáltsága marad. A feszültség is. Ha nem sikerül a roham, jön a szakadás, a sok kicsi elempésből sok kicsi független lesz.
A Lehet Más a Politikának talán egyetlen esélye, hogy talál egy miniszterelnök-jelöltet, aki hitelesebb, győzelemre esélyesebb, jobb Mesterházy Attilánál vagy Bajnai Gordonnál. És, aki feltételként viszi magával a közösbe az ökopártiakat. Egyébként a politológia valószínűleg úgy fogja feljegyezni az LMP-t, mint egy jó ötletet, amelyért kár.
