Sokan próbálnak választ találni arra, hogy miért éppen Magyarországon következett be autoriter (fél) fordulat. Vannak, akik azt mondják, hogy Magyarországon a politikai kultúra alapvetően különbözik a sikeresebb közép- és kelet-európai országokétól, inkább hasonlít a balkánihoz. Ez magyarázza a régiótól való gazdasági leszakadást és a Fidesz politikáját.

Ezt nem tartom sem kielégítő, sem helyes megállapításnak. Először is, Magyarország sokáig sokkal sikeresebb volt, mint a régióbeli országok. Másrészt mind Lengyelországban, mind Szlovákiában is erősen jelen van a populizmus és a nacionalizmus a politikában. Észtországban, és különösen Lettországban pedig egyenesen az orosz lakosság legnagyobb (igaz, egyre csökkenő) részétől az állampolgárságot és így a szavazati jogot megtagadó rendszerek jöttek létre. Szlovákiában 1993 és 1998 között, két rövid intermezzótól eltekintve, Vladimír Meciar volt hatalmon, akinek pártja, 1998-as veresége és annak ellenére, hogy vezetésével Szlovákia nem lehetett volna sem NATO-, sem EU-tagország, még 2002-ben is a legtöbb szavazatot szerezte a választásokon. 2006 és 2010 között miniszterelnökként a baloldali Robert Fico is megpróbálkozott a sajtószabadság szűkítésével, és általános támadást indított az etnikai kisebbségek ellen, ráadásul Meciar mellett egy szélsőjobboldali párttal kormányzott együtt. Fico 2012-ben ismét miniszterelnök, és Szlovákia történetének legnagyobb egypárti törvényhozási többségét tudhatja maga mögött. 2005 és 2007 között a Kaczynski testvérek uralta Lengyelország is elszigetelődött az EU-ban, nem egy, hanem mindjárt két, a Jobbiknál is szélsőségesebb párt is a kormánykoalíció tagja volt, próbálkoztak új alkotmánnyal, ügynökügyekkel revolverezték az ellenzéket, fenyegették a nem kormánypárti sajtót, általános támadást indítottak a liberális és baloldali értelmiség ellen, és sorolhatnánk. A politikai kultúrára alapozott magyarázatokat tehát nyugodtan elvethetjük.

A másik elterjedt magyarázat szerint, amit különösen a rendszerkritikai értelmiségiek és politikusok képviselnek, Magyarországon „kaszárnyakapitalizmus” alakult ki. Az egyre feszítőbb és mélyülő társadalmi különbségek, „a gettó csinosítása”, majd intézményesítése, a vidék lecsúszása, vagy a hevesebb vérmérsékletűek megfogalmazásában a „tomboló neoliberalizmus”, és a „transznacionális kapitalizmust kiszolgáló magyar elitek” ágyaztak meg az elmúlt húsz évben az autoriter fordulatnak. Ha összehasonlítjuk Magyarországot a régió többi országával a Baltikumtól Szlovéniáig, akkor be kell látnunk, hogy ezek a megállapítások nem állják meg a helyüket a magyar demokrácia válságának és lerobbanásának magyarázatában. A balti államok szociális rendszerének kiterjedtsége például – nem beszélve a románról vagy a bolgárról – messze alulmúlja bármelyik visegrádi országét, így a mai magyart is. A visegrádi országcsoportból pedig „neoliberalizmusával” nem Magyarország, hanem Szlovákia lóg ki. Másrészt a transznacionális kapitalizmusba Magyarország (ahogy arra a Közép-európai Egyetem két professzora, Dorothee Bohle és Greskovits Béla tavaly ősszel megjelent, a kelet-közép-európai kapitalista rendszereket elemző könyvükben rámutatnak), a többi visegrádi országhoz hasonlóan, de szemben a balti államokkal, illetve Romániával és Bulgáriával, olyan magas hozzáadott értékű iparágakkal integrálódott, mint az autó- és gépgyártás. A rendszerkritikai modellek szerint nem Magyarországon kellene annak történnie, ami történik. Ezt is elvethetjük tehát.

Nem azt állítom, hogy minden rendben van a magyar politikai kultúrával vagy a magyar kapitalizmussal, jóléti rendszerrel. Nem, ezek súlyos működési zavarai mind-mind kiveszik a részüket a magyar drámából. Mint legfőbb „független változók” azonban egyszerűen nem állják meg a helyüket.

Miben különbözik Magyarország a leginkább a többi uniós posztkommunista országtól? Magyarországon sokkal stabilabb politikai rendszer jött létre, mint máshol. A pártrendszerek stabilitását mérő ún. pártrendszer-intézményesülési index Magyarországon 1990 és 2006 között 77,8% volt, míg Csehországban csupán 55,6%, Lengyelországban 46,2% és Szlovákiában csupán 33,3%. Magyarországon minden kormánynak stabil többsége volt, nem voltak előrehozott választások, még egy miniszterelnök lemondása vagy halála esetén is az adott többség egyszerűen új kormányt állított, ami inkább a szabályt erősítő kivétel a régióban. Ez a rendkívüli stabilitás leginkább a régió legkevésbé arányos választási rendszerével, és a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményének együttes meglétével, valamint a kormánytól és a parlamenti többségtől független, közvetlen választói felhatalmazással rendelkező intézmények hiányával magyarázható. Ezen tényezők mindegyikére külön-külön több posztkommunista EU-tagállamban is találunk példát, együtt azonban csak Magyarországon vannak jelen.

A magyar parlamentáris rendszerben a kormány úgy mozdítható el, ha a képviselők legalább egyötöde egy új miniszterelnök-jelöltet állítva konstruktív bizalmatlansági indítványt nyújt be, és ezt (beleértve az új miniszterelnök személyét) a képviselők abszolút többsége elfogadja. Ez az eljárás szinte lehetetlenné teszi a kormányfő (és vele a kormány) akarata ellenére való leváltását. Ez pedig az inkább többségi (és 2014-től már egyértelműen többségi), mint arányos választási rendszerrel együtt pártfegyelemre ösztönzi a nagy pártok képviselőit. A választási rendszer (eddig is, eztán még inkább) ugyanis őket jutalmazza, így magasak egy új párt alakításának, a „dezertációnak” a költségei. Az arányosabb választási rendszerű országokban sokszor elfogyott a kormánytöbbség a ciklus alatt, annyi képviselő hagyta el a kormányzó pártokat. Az aránytalan magyar választási rendszer ráadásul a másik oldal összeomlása esetén túljutalmazza a győztest. A Fidesz 2010-ben nem kapott több szavazatot, mint 2006-ban az MSZP és az SZDSZ együtt, de egy másik nagypárt hiányában mindent vitt. Ez 2014-től még inkább így lesz. Egy kétharmados többség pedig olyan közvetlen választói felhatalmazással rendelkező politikai intézmények hiányában, mint egy közvetlenül választott elnök vagy egy felsőház, minden jogállami kontrollt kiiktathat.

Hiába voltak és vannak tehát más országokban a Fideszéhez hasonló törekvések. Hiába van Lengyelországban is a magyarhoz hasonló konstruktív bizalmatlansági indítvány, a Kaczynski testvérek 2005 és 2007 között hiába birtokolták mind a miniszterelnöki, mind a közvetlenül választott elnöki tisztségeket, ha három pártból álló koalíciós kormányuknak a magyarnál arányosabb választási rendszer miatt nem volt meg az alkotmányos többsége. Ugyanígy, hiába szerzett Szlovákiában Fico Smer-Szociáldemokráciája 2012-ben 44,41%-ot úgy, hogy a jobboldal tulajdonképpen megsemmisült (a második párt csupán 8,82%-ot szerzett!), az arányos választási rendszernek köszönhetően ez csak a mandátumok 55%-ra volt elég. Romániában most előállt egy a magyarhoz hasonló helyzet, de ne feledjük, hogy ott egy valós, két önállóan is erős pártból álló koalíciós kormány van, kétkamarás a parlament, és bár Basescu elnök népszerűtlen, az elnöki intézmény erős.

A kormányzati hatalom koncentrációjának nagyságát az új demokráciákkal és a fejlődő országokkal foglalkozó politikatudományi irodalomban a jogállami intézmények függetlenségét leginkább meghatározó tényezők között tartják számon. Az összefüggés egyfajta fordított arányosságot ír le, vagyis minél kisebb a hatalomkoncentráció, minél kevésbé összpontosul a hatalom a végrehajtó hatalom kezében, annál nagyobb a jogállamiság. A kisebb kormányzati hatalomkoncentrációjú országok éppen az EU-hoz sikerrel csatlakozó kelet-közép-európai országok parlamentáris demokráciái közül kerülnek ki, míg a nagyobb hatalomkoncentrációjú országok leginkább a volt szovjet tagköztársaságok elnöki rendszerei közé tartoznak. Ez látszólag megfelel a fordított arányossági tételünknek, ám lehetne úgy is érvelni, hogy a „sikeres” csoportba tartozó országok mindig is gazdagabbak, fejlettebbek voltak, és számukra az európai integráció lehetősége kezdetektől fogva valós volt, és ezért lettek többé-kevésbé jól működő demokráciák. Ami Magyarországon 2010 óta történik, azonban bizonyítja a hatalomkoncentráció nagyságát fontosnak tartó modellek általános érvényességét.

Úgy tűnik, ha egy posztkommunista kormánynak lehetősége van rá, visszaél hatalmával, nekitámad a független intézményeknek, fenyegeti a sajtószabadságot, sutba dobja az alkotmányosságot Bakutól Budapestig.

A magát „unortodoxnak” tartó magyar kormány nagyon is ortodox tankönyvi példa.

A szerző politológus

***

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.