Orbán Viktorra várunk a nyíregyházi városházán, fél tízre ígérték a sajtótájékoztatóját, de a megadott időpontban semmi. Negyedórával később semmi, félórával később semmi. Pedig reggel kilenckor már itt volt, láttam, amikor a polgármesteri hivatal mellett kiszállt a kocsiból.

A helyi polgármester fogadta, aki fél fejjel mintha magasabb lenne nála, mégis képes volt olyan udvariasan és alázatosan állni előtte, mintha ő lenne az alacsonyabb. Úgy összehúzta magát, mint egy kisdiák a tanár bácsi előtt. Gondolom, így szokott szavazni a parlamentben is. Mint egy kisdiák, akinek megmondják, mit kell csinálnia.

Orbán Viktor a helyi polgármester kíséretében valamivel tíz után lép be a terembe, s várom, hogy valami elnézésfélét odavet nekünk, de nem. Késett több mint fél órát, mi vártunk rá félórát, egy elnézést megérdemelnénk. Úgy látszik, Kósa Lajos tőle tanulta ezt a módit, ugyanis a debreceni polgármester sem képes egy sajtótájékoztatón időben megjelenni, és nem képes elnézést sem kérni érte.

Az első sorban ülök, két lépésre előttem Orbán Viktor és a polgármester egy-egy pulpitusnál, mellettem a többi újságíró, körben a falnál a miniszterelnök munkatársai állnak, aztán sorban a berezelt arcú potentátok, hivatalvezetők, képviselők, miniszterek és más méltóságok. Mind úgy állnak ott, mint a kisdiákok, bejött az osztályfőnök, jaj, csak ki ne szúrjon. Nem is a testük áll vigyázzban, hanem a lelkük.

Nézem a kormányfőt, nézem, hogy milyen derűs, nyugodt és magabiztos. Négy éve ugyanitt Gyurcsány Ferenc tartott sajtótájékoztatót, néztem őt is közelről, remegett a keze, grimaszolt, dobolt a lábával, s olykor mintha magában beszélt volna, megsajnáltam, már nem volt jó formában. Négy év múlva vajon ki fog előttünk állni itt? Úgy tűnik, Orbán Viktor azt hiszi, hogy ő. Ki más? Ezt pontosan látni rajta. Olyan tekintettel néz körbe, mint egy pocakban és hektárban hízásnak indult földbirtokos. Ez az ember önként nem fog lelépni négy év után. Ha őrajta múlna, a vesztes választás eredményét egy tollvonással eltörölné.

Pár perce zajlik már a sajtótájékoztató, a polgármester beszél éppen, köszönti a kegyelmes urat. A kegyelmes úr közben oldalra néz, s int az egyik munkatársának: kér egy tollat. A fiatalember benyúl a zsebébe, elővesz egyet, s odamegy a pulpitushoz, három lépés oda. A miniszterelnök a tollat elveszi, s a fiatalember vissza. A helyére három lépés vissza. S mit látok ekkor, mit látok?

Ekkor a sor végéről megindul az egyik parlamenti képviselő! A kezében diadalmasan magasra tartott toll, s odamegy a pulpitushoz! Pedig hat lépés oda. Odalép Orbán Viktor színe elé, s a tollat ragyogó tekintettel eléje tartja. Idősödő, kopasz, kövér ember. Egy életem, egy halálom, tollam a tiéd, kegyelmes királyom.

Nézem, mi lesz most, mit csinál a kegyelmes úr. Hiszen van egy tolla már, az előbb kapta. Erre a másikra semmi szükség. A kegyelmes úr ekkor mélyen a képviselő szemébe néz, s egy pillanatot kivár.

Jaj, mi lesz most?

Egy szegény parlamenti képviselő életében ez sorsdöntő mozzanat. Ekkor a kegyelmes úr nagylelkűen bólint, s a tollat átveszi.

Ez igen, bólintok magamban. Orbántól ez milyen finom hűbérúri érzék. A képviselő ezután megfordul, s látszik, a helyére már más emberként megy vissza – hálásan fénylik a szeme, ahogy a sor végére állítva körbenéz.