Bächer Iván: Ünnepi műszak
December eleje volt, délután fél öt körül. Odakinn már besötétedett. Idebenn pár égő sárgállott csupán. A helyiségben vendég nem tartózkodott már, csak a pultnál gubbasztott egymás mellett, mint villanydróton a madarak, két kivénhedt, megfáradt hírlapíró: Szabados, a volt tévés és Kovács, a publicista.
Kicsit odébb Csabi, a pincér reklámújságot böngészve relaxált; lehordta már a menü maradékát, berendezte estére a termet; ilyenkor kerül néhány szabad perc számára is.
– Három anyagot kell még összeraknom – sóhajtott Kovács. – Három karácsonyi cikket. Fogalmam sincs, mit írjak.
– Mindegy az – legyintett Szabados. –Tök mindegy, csak essen a hó. Írhatsz a szerelemről, a szamarak párzási szokásairól. Előszedhetsz valami régi dolgot is, beleviszel egy kis havazást, és kész. „És akkor Margit sarkon fordult, és köszönés nélkül, összeszorított szájjal, némán, ám határozottan távozott. Az utcai lámpa sárga bűvkörében sűrű pelyhekben ömlött a hó.” Slussz. Már küldheted is.
– Na, jó, de addig. A hóig? Mi legyen a hóig? Minden volt már, minden, kiskarácsony és nagykarácsony, első karácsony és utolsó karácsony, gyermekkori karácsony és kórházas karácsony, laktanyakarácsony és úti karácsony, ingakarácsony, elvált karácsony, újkarácsony s évszázados karácsony, falusi karácsony és körúti karácsony... Minden volt már. Minden.
– Essen a hó, mondom!
– Hó, hó, hó... Én annyi havat összeírtam már, hogy abból kitelne egy Gellért-hegynyi jéghegy. Istenem... Harmincnégy éve vagyok a pályán. Az harmincnégy karácsony. Az legalább száz karácsonyi tárca. Legalább száz Mária és József, Betlehem és Heródes, csillag, tömjén, arany és mirha, Kisded, jászol...
– Miért nem mész el a Klinikára, a koraszülöttekhez, és csinálsz egy kis hangulatos színest...
– Tavaly voltam ott, hülye, nem olvastad...
– Hanuka?
– Tavalyelőtt volt. Azt csak szökőévenként viszek bele, ne érje szó a ház elejét, de azért túlzásba se kell vinni...
– Karácsonyfatűz...
– Menj már! Egy fél várost leégettem én már. Hagyjál a fával. Mindent megírtam. Egy fenyőerdőnyit írtam össze. Favásárlás, csillagszóró, szaloncukor, díszítés, a fa persze felborul, begyullad, az erkélyről lezúg, a macska reáhág, a kutya...
– Kocsonya?
– Kocsonya... kocsonya... Volt, volt, volt. Volt nagycsaládos kocsonya és magakocsonya, körmös kocsonya és fülefarkas, zöldséges kocsonya, csibekocsonya, csudakocsonya, kóser kocsonya, lájtos kocsonya, bánatkocsonya, könnykocsonya, jégkocsonya, kőkocsonya, kacagó kocsonya...
– És akkor az erkélyre kitett, aranyszínű, csillogó márványos kocsonyára leheletfinoman ráereszkedett az első, hatalmas, hófehér hópehely... Töltött káposzta?
– Volt már erdélyi csomboros, alföldi vérpiros, nyírségi savanykás, oroszos, jó húsos, csongrádi hideg paprikás, vegetáriánus...
– Essen a hó. Nagy, puha pelyhekben, sűrűn – emelte föl ujját Szabados.
– Minden volt már, minden. Hajléktalan és hawaii társasút, kutyamenhely és szaloncukorka-üzem, lékhorgászat és jámbor lelkipásztor...
Ebben a pillanatban nyílott az ajtó. Egy vékony lány viharzott be, kért egy kávét, hörpölte gyorsan.
– Fáradtnak tűnsz, Sári – mondta Szabados, aki rá se nézett egyébként a lányra, háttal is ült neki.
– Még szép. Alig állok a lábamon. Diótörőzöm. Majd minden hajnalban arra ébredek, hogy patkány vagyok. Huszonkét Diótörőm van szilveszterig. Huszonkettő. Na, rohanok is próbára.
– Meg vagy hívva.
– Köszi – mondta, és már ment is el Sári, aki az Operaház megbecsült táncosa.
A két hírlapíró mélázva nézett utána kifelé a helyiség nagy üvegajtaján. Nem szóltak semmit, csak bólintottak, szinte egyszerre mind a ketten, némán. Odakinn abban a pillanatban kezdett nagy, puha pelyhekben hullani az első idei hó.
