A világ igazságtalan. Volt időnk bőven, hogy megtanuljuk. Van, aki borsodi zsákfaluban élő cigány család sokadik lányának, s talán lesz, aki Mark Zuckerberg Facebook-alapító egyetlen fiának születik. Fölfoghatatlan a differencia, ami e két élet lehetőségei között mutatkozik. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben nem is reklamálunk totális egyenlőséget, mert ha erre törekednénk, tagadnánk az érdem, a tehetség, a munka elismerését, s elzárnánk az utat a kreativitás kiteljesedése elől.

Amúgy mit is érnénk az anyagi egyenlőséggel, ha a kulturális hátrányok ledolgozhatatlanok. A pezsgő, multikulti környezetben cseperedő, a családdal színházba járó, elit suliban pallérozódó, több száz kötetes házi könyvtárral ellátott otthonból érkező fiatallal főszabály szerint nem konkurálhat a szegregált falusi intézményben tanuló, a tesóval egy szobában – és még csak nem is egyszobás lakásban – élő, melós – és még csak nem is munkanélküli – szülők sráca.

Nem hiszünk a tündérmesékben. Azt is megértjük, hogy a konzervatív gondolat képviselőinek többsége elfogadja a világ igazságtalanságát, s úgy véli, az államnak nincs különösebb dolga a társadalommal. De a baloldal nem tagadhatja meg a beavatkozás feladatát – azzal létezése értelmét hagyná oda. És most kap feladatot szépen. Orbán Viktor unortodox stratégiája ugyanis nemcsak elfogadja az igazságtalanságokat, hanem mélyíti és szélesíti azokat. Másként lehetetlen értelmezni a felsőoktatás rituális kivégzését: tízezerben maximálják a tandíjmentes hallgatói helyek számát.

A valódi üzenet az: csak a tehetősek srácai érhetnek célba. (Persze vannak különleges tálentumok, akik akkor is nyernek a százméteres versenyben, ha a többiek hatvan méter fórt kapnak. De nem születhet mindenki Usain Boltnak.) A retorika, azaz a kormány diákhitel mint állami finanszírozás propagandája pedig legalábbis visszataszító. Részint, mert nettó hazugság, részint otromba vicc, hogy akkor küldik adósságba azokat, akiknek zéró a tartalékuk, a támogatásuk, amikor az ország ádáz „háborút” vív a fő ellenség, az adósság ellen, amely – mint tudjuk – kalodába zárja hazánkat, s nem engedi önrendelkezésünket.

Az Orbán-kormány a társadalmi mobilitás megszüntetésére, a jobb élet reményének szertefoszlatására törekszik. Ezzel megint levert egy cölöpöt, amelyen építkezhet az újjászerveződő magyar baloldal, amelynek politikája nem koncentrálhat másra, mint az oktatásra, a felemelkedés lehetőségének megteremtésére. (És okos és igazságos tandíj- és ösztöndíjrendszert kell kínálnia, s tilos ingyenességet hazudnia.) A késő orbánizmus alkonyán pedig a felsőoktatásnak még önfenntartónak kell lennie – miközben végképp államosítják azzal, hogy kancellárokat ültetnek az egyetemek nyakába –, a futballnak viszont jár a közpénz.

Ahogyan a hallgatók írták, nincs se jobb-, se baloldal, csak a felső tízezer és a többiek. A miniszterelnök mélyítette szakadékká az árkot: van Orbán rendszere, s vannak azok, akik szemben állnak az igazságtalansággal.

Nem maradt más választás.