Alaptalan a feltételezés, hogy csak az újszülöttnek nincsen múltja, mert bizony hozhat magával akár drogfüggőséget is az előző, magzati életéből. Még alaptalanabb feltételezés, hogy akik a hetvenes években születtek, nem korrumpálódhattak, hiszen jól tudjuk, ifjúkorunk hagyja a legmeghatározóbb nyomokat rajtunk: az első szeretkezés általában emlékezetesebb, mint a századik.

Így lehet ez a politikai szüzesség elvesztésével is: sokan nem emlékeznek vagy nem akarnak emlékezni arra, hogy tizen-, huszonévesen befogadtak – vagy terjesztettek – politikai maszlagokat. Vagy éppen politikai szajhákká váltak. Bár ez erős kifejezésnek tűnhet, mert nem mindenki anyagi előnyökért feküdt le a rendszernek. Persze nekem könnyű beszélnem, hiszen a Rákosi-diktatúra kísértéseitől, a számtalan sport- meg ifjúságitábor-lehetőségtől és még a zakatolástól is kezdettől fogva távol maradtam, aztán a kitelepítésben már késő lett volna meggondolnom magam.

’56-ban pedig tudtam, hogy a remény napjai után képtelen lennék visszatérni a diktatúrába vagy a komlói szénbányába, amelybe munkaszolgálatosként vetettek Rákosiék. Nem mondhatom, hogy engem nem korrumpált volna a bársonyosodó, paternalisztikus Kádár-korszak, ha nem emigrálok, így aztán eszembe sem jut, hogy pálcát törjek azok felett, akik itthon maradva éltek azokkal a – sok esetben amerikai szemmel is irigylésre méltó – lehetőségekkel, amelyeket a nyolcvanas évek és a rendszerváltás nyújtott nekik és gyermekeiknek.

Azt sem bánom, ha valaki egész sor párttitkárnak sarja vagy akár ávósok közvetlen leszármazottja. Csak azokkal nehéz szót váltanom, akik úgy akarják kompenzálni a múltjukat, hogy most hithű jobboldalinak, ne adj’ isten, konzervatívnak vallják magukat anélkül, hogy fogalmuk lenne arról, mi a konzervativizmus.

Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, amikor kormányunk kiküldött valakit, hogy az amerikai republikánus elnöki kampány környékén kuncsorogjon. Nyilván nem fogták fel, hogy amit tesznek – például az ország iskoláinak politikai felügyelet alá vonása, államosítása –, az az amerikai konzervativizmus szemében szentségtörés. Talán úgy gondolják, hogy a „kommunizmus bűnei” ellenes retorika egymagában a konzervativizmus bajnokává avatja őket, még ha az tette is őket azzá, amik lettek, amit a diktatúrától elfogadtak.

Vagy az, hogy a liberalizmus utódpártját, a Fideszt a liberalizmus, a szabadon gondolkodó emberek fellegvára ellen fordították. Végül semmitől vissza nem riadva a demokrácia intézményeinek lerombolására kötelezték el magukat. Vagyis bezárult a kör: a Kádár-korszakban gyökerező múltjukat soha nem vállaló, azzal szembe sosem néző és így tőle soha el nem szakadó Orbán Viktorék visszavezetnék az országot a kádári egyeduralomba. A kádári apaképpel felnövő OV nem a konzervatív ideológiával – amit talán távolról sem ismer – köti magához híveit, hanem az „én tudom, mi jó nektek” kádárizmusával.

Talán OV jellemének kiforrására leginkább az nyomta rá a bélyegét, hogy erőskezű apja ellen nem mert fellázadni, a már ereje végére érő Kádár elleni lázadása pedig nem vezetett az elvárt katarzishoz. Meg az sem, hogy Nagy Imre újratemetésén hazaküldte a ruszkikat, mert ha a nép nem is, ő tudhatta: a liberalizáció akkori kormányon belüli élharcosai már javában tárgyaltak Moszkvával a kivonulásról. OV tehát el akarja fogadtatni velünk: az MSZMP és utódpártja, az MSZP tönkre akarta-akarja tenni az országot, hogy ő így országmentőként tetszeleghessen. És ha hívei erősen fogyatkozóban vannak is, mindig is lesznek, akik ezt a szerepet elhiszik neki, és ekként imádják.

Köztük sokan azok, akik kommunista múltjukat akarják mostani jobboldaliságuk, súlyosabb esetekben lelkes neonácizmusuk vékája alá rejteni. Ezerszer elfogadhatóbbak számomra azok, akik a diktatúra lebontásának éveiben, az MSZMP-ben vállalt szerepük után nem álszent módon a jobboldalra soroltak át, hanem az MSZP-ben, szociális érzelmeiket meg nem tagadva vettek részt a demokrácia – 1948-ban Moszkva bábjai által megszakított – felépítésében.

Kétségtelen, hogy az MSZP is sok hibát követett el. Ezek jó részét annak tulajdoníthatjuk, hogy 2002-es kormányra kerülésüktől a hideg leheletét folyamatosan tarkójukra árasztó, az azonnali kormánybuktatást nyolc éven át zászlajára tűző – ismereteim szerint a történelem leggátlástalanabb és legdestruktívabb ellenzékiségét gyakorló – Fidesz mindent megtett, hogy gyűlöletkeltő, megosztó taktikájával ellehetetlenítse a normális kormányzást. Attól sem riadtak vissza, hogy a kormánybuktatás érdekében neonáci élcsapatok segítségével egyre gyakrabban megzavarják a közrendet.

Végül Gyurcsány Ferenc túlságosan is őszinte, önostorozó őszödi beszédét – mely az addigi hazug ígéreteken alapuló általános politikai gyakorlatot kárhoztatta – nyilvánosságra hozva módszeresen fellázították a népet ellene. Szeptember 18-án mindent megtettek, hogy az életveszélyes helyzetbe hozott rendőrök ne a levegőbe, hanem támadóikra lőjenek, mert egy pár ember beáldozása biztosan a kormány bukásához vezetett volna.

Aztán, amikor október 23-án sem sikerült ezt kiprovokálni, OV meghirdette, hogy kezdeményezik a „szociális” népszavazást, amelynek célja a gazdasági egyensúlyt elősegítő reformok megakadályozása volt, hogy ezáltal is megpróbálják csődbe vinni az országot, vagy legalábbis ellehetetleníteni a normális kormányzást. Azoknak az időknek semmitől vissza nem riadó kormánybuktató törekvéséről már akkoriban írtam (Tűzkeresztség után, Élet és Irodalom, 2007. március 9.), így nem megyek bele a véres részletekbe vagy abba, ahogy az akkori ellenzék az ’56-os dicső forradalmunk 50. évfordulóját sem restellte meggyalázni.

Miközben sok fideszes vállalt vagy csak megjátszott (szélső)jobboldalisággal leplezi, az MSZP-sek közül sokan őszintén elismerik a Kádár-korszakban gyökerező múltjukat, és a másik végletbe estek: a „bocsánat, hogy élünk” mentalitással nem mertek erélyesebben fellépni 2006-ban a közrend védelmében. Sőt évekkel az őszödi beszéd előtt, 1994-ben sem éltek a koalícióból eredő kétharmados többségükkel, így most el kellett viselnünk a demokráciát és a parlamentarizmust megcsúfoló alkotmányozási cunamit. És még sorolhatnám, hogy az MSZP visszafogottsága hogyan vezetett a Fidesz gátlástalanságához.

Sajnos nemcsak a liberális utódpártban, hanem máshol is találunk előéletüket túlkompenzáló ideológiai torzszülötteket, dogmatikus jobboldaliakat. Olyanokat, akiknek felvitte az isten – értsd: Kádárék – a dolgát, és most az remélik, hogy zengzetes jobboldaliságukkal vagy éppen neonácizmusukkal elfedtethetik szégyenletes vagy annak hitt múltjukat. A jövőnket legnyomatékosabban meghatározó kérdés napjainkban az, hogy a demokratikus ellenzék képes lesz-e olyan átható és erős összefogásra, amelyet nem tud megtörni OV és centrális korruptokráciájának (lásd: A belső gyarmatosítás tanterve, Népszabadság, 2012. szeptember 27.) gátlástalan törekvése, hogy a demokrácia intézményeinek ellehetetlenítése után olyan új választási rendszert vezessenek be, amely ellehetetleníti az ellenzéki pártok esélyét.

Mint az LMP nemrég lezajlott kongresszusa és az azt követő eseménysorozat is bizonyítja, az összefogás legmeghatározóbb gátja éppen az, amit itt kifejtettem, hiszen nem látok más magyarázatot például Schiffer András krónikus MSZP- és Gyurcsány-fóbiájára, összeférhetetlenségére, mint családja hányatott múltjának, saját frusztrált baloldaliságának racionálisan nem értelmezhető kompenzációját és fiatalkori, begyógyulatlan sebeiből fakadó keserűségét, bosszúvágyát. Tegyük a múltat ezekben a felpörgetett időkben legalább ideiglenesen a történelem polcára: amit eddig nem tanultunk meg belőle, azt már csak a demokratikus intézmények és egy normális oktatási rendszer helyreállítása után dolgozhatjuk fel.

Most meg kell szólítanunk mindazokat, akik minden reményt feladva tűrik, hogy az Orbán-rendszer lépésről lépésre megfossza őket és családjukat a megélhetésüktől, emberi méltóságuktól, gyermekeiket és unokáikat a jövőjüktől: késztetik-kényszerítik őket szülőhazájuk elhagyására vagy röghöz kötött gályarabságra. Pedig ha a demokrácia intézményeinek helyreállításáért erősen összefogunk, nem kell attól tartanunk, hogy az egyéjszakás törvények és a politikai szajháik által olvasatlanul benyújtott, csűrcsavaros, követhetetlen módosítások megakadályoznak ebben. Az orbáni autokratikus rendszer kétharmados védőfalának anyaga nem más, mint bikaszarral és egyéb lózungokkal kevert bauxitbeton, amely szétmállik, amint egy széles bázisú választási győzelem után az ország házába friss levegő áramlik.

A szerző közíró

MARABU RAJZA