Külpolitikai konszenzust keresve
Magyarországon a közbeszéd friss fordulattal a következő választások felé kanyarodott. Ilyenkor a külpolitika rendszerint a háttérbe szorul, ám a gazdaság külső finanszírozási igénye, a kormány számtalan nemzetközi konfliktusa és a nemzetpolitika elvarratlan szálai ébren tartják iránta az érdeklődést.
Lengyel László cikke nyomán (szeptember 15.) több külpolitikai tárgyú írás jelent meg a Népszabadságban. Banai Károly és társai (szeptember 29.) rámutatnak, hogy a külpolitikai konszenzus akkor szűnt meg, amikor az integrációs célok beteljesültek. Ez igaz, de hozzá kell tenni, hogy külső környezetünk valamennyi köre újdonságok tömegét zúdítja ránk, régi receptek nem alkalmazhatók.
Először is, szomszédságunkat alaposan átszabta a kortárs történelem. A versailles-i békerendszer és a második világháborús szovjet-orosz expanzió nyomai nagyrészt eltűntek a térképről – hol van már Csehszlovákia, Jugoszlávia vagy a Szovjetunió? Magyarországot soha a történelme során nem szegélyezte ennyi szuverén szomszéd, rajtuk túl is új államok serege sorakozik Koszovótól Örményországig. Másodszor, meg kell tanulnunk az új szövetségi rendszereinkben politizálni.
Külpolitika ez is a javából, de mégsem teljesen az. A közös értékek, célok és intézmények révén sok tekintetben a nagyobb szövetségi államok (USA, Németország) belpolitikájához hasonlít, a partnerek azonban szuverén államok, mint a külpolitikában. Klasszikus külpolitikát a harmadik, legtágabb körben folytatunk, ám a helyzet itt is lényegesen megváltozott. A kétpólusú, hidegháborús világrend helyén egy új, sokcentrumú erőtér van kialakulóban; ennek fontos szereplői Kína, India, Brazília és mások, köztük az új helyüket kereső Oroszország és Törökország.
Igazuk van Schöpflin Györgyéknek (október 12.), amikor a külpolitikában nemzeti konszenzust kívánnak. Ehhez az adott külpolitikai gyakorlatból kellene kiindulni, ám a mai kormányzó többségnek valójában nincs külpolitikája. Persze a Külügyminisztériumban bármikor összeállítanak egy intelligens irományt, amely a külvilágról és a magyar diplomáciáról szól, célokat és partnerországokat sorol fel, ám a valóságban a külpolitikai cselekvés 2010 óta a belpolitika tengelyén forog. A kormányzó politikusok külföldön is a hazai közönségnek játszanak, a diplomaták pedig takarítanak utánuk és magyarázzák a felpörgött törvénygyár hibás termékeit.
De tegyük félre a pillanatnyi helyzetet és próbáljunk meg elindulni a célok és követelmények oldaláról. Egy „nemzeti minimum” felállításához egyetértésre kellene jutni néhány alapfogalom meghatározásában. Ilyen mindenekelőtt az ország és a nemzet pozicionálása térben és időben. Az államnál tágabb nemzet kettős definíciójával másoknak is meg kell küzdeniük, sokféle válasz létezik a hasonló, ám minden esetben egyedi problémára (szerb, román, albán, orosz, svéd, német stb.). A magyarság tágabb történelmi területhez kötődő, autómatrica-szintű meghatározása nem szerencsés jelkép.
„Nagy-Magyarországon” a magyar etnikum tudvalévően kisebbségben volt, a kiegyezés kori alakulatot a Habsburg Birodalom ereje tartotta egyben, nélküle a magyarság (Mohács óta) nem állt össze hatalmi politikai egységgé. A magyar uralkodó osztály csupán a birodalmi támasz segítségével vált erősebbé, mint a területén élő nemzetiségek, egyedül alul maradt, amint azt utóbb az élet be is bizonyította. A történelmi Magyarország régi kontúrjainak felelevenítése ütközik a jelen realitásaival, megsérti az összes szomszédot és semmiféle nemzetközi támogatásra nem talál.
Hasonló csapdát rejt a „ki a magyar” kérdés. Az egyenkénti, állampolgársági típusú azonosítással, leszármazási és nyelvismereti kritériumok alapján alaposan leszűkül a kör. Az elmúlt évszázadban – sőt azelőtt is – a magyar nemzet körül kialakult egy szélesedő határzóna: vegyes házasságok, nem magyar nevű, de magyar identitású személyek, rokonok és szimpatizánsok. Ha valaki felmérte volna egy Ceausescu-időkben tartott brassói Omega-koncert közönségét, ahol magyarok, románok, szászok, vegyes párok és családok együtt tapsoltak, megkapta volna a szociológiai választ.
Az egyének megjelölése és elkülönítése helyett, amihez könnyen kapcsolódnak hamis kritériumok és rossz ízű történelmi párhuzamok, a magyar közösségek (politikai, kulturális, egyházi) támogatása biztosabban szolgálja az asszimiláció ellensúlyozását, az identitás megőrzését. Úgyszintén fontos lenne egy össznemzeti barát-ellenség felismerő rendszer rögzítése. A közösséget és az egyént is jól jellemzi, hogy kikkel és min viaskodik. A közép- és kelet-európai nemzetek múltja elnyomások emlékeit őrzi, történelmük dicső pillanatait konfliktusok koszorúzzák. Könnyű ezzel visszaélni és örökös harcot hirdetni minden és mindenki ellen.
Az olcsó populizmus bőségesen merít ebből a népszerűségi forrásból, amivel folyamatosan tüzeli a durvább ütközésekre fogékony szélsőségeket. Schöpflinék cikke is védőbeszéd a konfliktus üdvös voltáról. A nemzetközi viszonyoknak a konfliktus valóban mindennapos eleme, amit vállalni és kezelni kell. Az Európai Unió viszont azért kapott idén Nobel-békedíjat, mert a kontinens konfliktusait a harcterekről bevitte a tárgyalótermekbe. Persze itt is van szembenállás, amit sokkal könnyebb kiélezni, mint megoldani. Orbán és szűkebb csapata általában az elsőt választja, és csak akkor tér ki – átmenetileg –, ha aránytalanul nagy túlerőt, vagy szorító kényszerhelyzetet érzékel.
Ez a taktika ideig-óráig népszerű, főleg itthon, a lelátó jobb szélén, hosszabb távon azonban káros és tarthatatlan. A szuverenitás mai értelmezésében is egyetértésre kellene jutni. Az államok kiürülését, hatalmuk elvesztését a marxizmus ugyanúgy megjövendölte, mint a korai nyugat-európai integrációelméletek. Ezzel szemben tény, hogy új századunkban a nemzetközi rendszer alkotóelemei változatlanul a szuverén államok. Ám a szuverenitást a táguló világ felszabdalja: a kereskedelmi, nyersanyag- és energiafüggőség mellett pénzügyi és migrációs folyamatok, környezeti és bűnözési hatások nyirbálják a területhez láncolt kisebb és nagyobb államok hatalmát.
Ebben a helyzetben a politikai cselekvést arra a szintre célszerű telepíteni, ahol az események történnek. A kereskedelmet, a pénzpiaci mozgásokat például a legjobb lenne világméretekben szabályozni. A környezetvédelmi vagy a közlekedési rendszerek sem igazán működőképesek földrésznyi dimenziók alatt. Az európai integráció az egyik legsikeresebb kísérlet a globalizáció kezelésére és megfékezésére. A hiedelmekkel ellentétben az EU tagállamai a valóságban megtartják a szuverenitásukat: ők döntenek és ők hajtják végre, amit elhatároztak, felhatalmazásaikat a hazai politikai közegben nyerik, ott is kell elszámolniuk; a legfontosabb ügyeket pedig bármelyikük képes megvétózni és gyakran meg is teszi.
Az EU nem más, mint a tárgyalóasztal körül helyet foglaló tagállamok, az intézmények nekik engedelmeskednek. A belső vitákban és alkukban annak az érdeke érvényesül, aki képes többséget kovácsolni egy javaslat körül. A fő diplomáciai eszköz ezen a pályán a szövetségépítés, nem pedig a konfliktuskeresés. A konszenzusos külpolitika megalapozásához a legfontosabb közös célokat is meg kellene határozni, ez lenne a „nemzeti érdek”, illetve annak minimuma. Távlatos célkitűzésekről van szó, amelyek a jövő generációk érdekeit is szolgálják. A külpolitikában az élet- és vagyonbiztonság őrzése mindent megelőz. Ma ezen a pályán nem csak államok és hadseregek mozognak. A biztonság soktényezős kihívás sokféle szereplővel.
A következő cél anyagi gyarapodásunk feltételeinek tágítása, ennek elsődleges terepe Európa közös belső piaca, az integrált gazdasági politikák, a közös költségvetés forrásai és a közös valuta működése. Kellenek persze az új, távoli piacok is, de az EU és a NATO szemhatárán túl nem „szövetségeseket” keresünk (Schöpflin), mivel azok megvannak, hanem együttműködő partnereket. Végül egy erős és befogadó nemzeti identitás őrzése is külpolitikai főfeladat. A kulturális-nyelvi identitáson túl a legtöbb nemzet a történelemben is lehorgonyozza valahol az önképét. E tekintetben a mai helyzetünk zavaros: keverednek benne a hun legendák, Szent István, Ferenc József és a millennium, Trianon, 1956.
Ebben a kavalkádban nemzeti konszenzussal kellene rendet teremteni, ami az új alaptörvény múltba révedő preambulumával a háttérben nem lesz könynyű. A Horthy-korszak szellemének és jelképeinek felidézése semmiképpen sem válik Magyarország előnyére, a második világháború végóráinak lidérceiről nem is szólva. A legjobb lenne a magyar önképet a jövőhöz kötni (mint például a finnek), őrizve a múlt összes letisztult hagyományát, de azt helyezni a célkeresztbe, hogy milyenek szeretnénk lenni. Talán ezen a ponton kezdődhetne a konszenzusépítés.
A szerző volt külügyminiszter és EU-biztos
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
