Szegedi Csanád ismét hallatott magáról. A múlt héten az Európai Parlament egyik vitájában arról beszélt, hogy a zsidó állam bebizonyította: lehet olyan térségben is szabadságot és békét adni az embereknek, ahol diktatúrákat építenek és gyűlöletet szítanak. Egy nemrégiben még gárdamellényben feszítő fiatalember fején nemsokára talán kipát láthatunk, de korántsem valamiféle megtisztulás, esetleg megvilágosodás, hanem a „biológiai gondolkodás” újabb jeleként.

Strasbourg, 2009. július 14. SZEGEDI Csanád, a Jobbik új, magyar képviselője a betiltott Magyar Gárda egyenruhájában vesz részt az Európai Parlament alakuló ülésén az EP strasbourgi üléstermében. Az európai parlamenti választásokat június első hetében tartották az Európai Unió tagországaiban. (MTI/AP/Lionel Cironneau)

Ahová Szegedi Csanád (és vele a Jobbikból szintén kilépő öccse) került, az nem csupán politikai értelemben a senki földje. Minden értelemben az. Nincs miért sajnálni, van miért figyelni. A fordulatokhoz kötődő internetes kommentáradat sem szól másról, mint dühről, agyament spekulációkról, az előítéletek tobzódásáról. A „szenvedéstörténetre”, az eset mögött rejlő tragikumra, annak esetleges tanulságaira senki sem kíváncsi, ami érthető, bárhonnan is nézzük.

Nemcsak azért, mert ebben a szolidaritást nélkülöző világban nehezen követhető egy ilyen természetű meg-, pláne betérés, hanem azért is, mert a ráébredésre, a lényeg fölfedezésére sem ezen, sem azon a szélen nincs empátia. Gondolom, maguk a szereplők sem tartanak erre különösebb igényt, illetve többet csak a bátyról tudunk, testvére a sajtó számára kámforrá vált.

Amikor Szegedi Csanádról kiderült zsidó származása, a Jobbik elnöke hiába próbálta menteni a helyzetet, hogy lám, most bebizonyosodik, hogy a párt nem antiszemita, a legközelebbi és a távolabbi vonzáskörzet hamar tudtára adta, dehogynem. A következő epizódnál, amikor a „leleplező” bajtárs közölte, hogy Szegedi uniós támogatás esélyét lebegtette meg előtte, ha hallgat – föllélegezhetett a pártban mindenki: hiszen a kísérlet tálcán nyújtja a kizárás zsidózás nélküli egérútját.

Az érintett és testvére inkább önként kilépett, eloldotta a Jobbikhoz fűződő üzleti kapcsolatait is. De ez sem fogta vissza a hol trágár, hol gúnyos, hol fenyegető reakciókat. Majd következett a „provokáció”: Köves Slomó rabbi kézfogása egykori társukkal – az egykori zsidózó az orruk előtt zsidósodik. A kínos jelenet nevetségessé tette azt a mokány csapatot, amelytől eddig a nem odatartozók inkább irtóztak vagy féltek. Most a korábbinál is vadabbul kell bizonyítani rasszizmusukat.

Arra, hogy Szegedi Csanád megtartotta uniós képviselőségét, számítani lehetett. Amennyiben föladja, akkor sincs bűnbocsánat, nyomorközeli állapot annál inkább – ez a játszma magányának első partija. Az egész életében társakra, mi több, vérszerződött törzsre vágyó emberből, aki képes napi elfoglaltságává tenni a fanatikus hitet, nehezen lesz padlásszobába szoruló könyvelő. Ez a világ, éppen a közösség különleges kovászával, mások kirekesztésével ad esélyt a gyávának arra, hogy üssön, a butának, hogy okosnak érezze magát, a csendesnek, hogy ordítson, a magányosnak, hogy tartozzon valahová.

A Szegediéhez hasonló trauma vezethet összeroppanáshoz, meghasonláshoz, de a tőről metszett fanatizmus igenis könnyen cserélhet kabátot, hogy az ellenkező irányban menjen tovább, de ugyanazon a csapáson. Ami történik, nem csupán fizikai-egzisztenciális védekezés, hanem újabb kétségbeesett menekülés egy másik zárt közösség felé. Így a csalódás nem temet maga alá mindent. Ismét van miért élni.