Miben kellene dönteni végre?
Mindezek ellenére e témában szinte lehetetlen áttörni a média ingerküszöbét. A szakmai anyagokat bemutató konferenciákról úgy-ahogy hallhatunk a napihírek között. De még a nem kormánypárti fórumok is inkább csak az „ellenzék” szétesettségéről, koncepciótlanságáról keseregnek. Ez kétségtelenül kevésbé fáradságos, mint elolvasni és értékelni a már megjelenteket. A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy néhány alapkérdés eldöntése előtt valóban nem könnyű programokról, szakpolitikai részletkérdésekről vitatkozni.
Ha ezekben a stratégiai kérdésekben egyetértésre lehetne jutni, akkor talán sokkal többen bekapcsolódnának a részletesebb szakmai vitákba is. Jelenleg a demokratikus ellenzéki oldalon azonban – úgy tűnik – még abban is csak verbális egyetértés van, hogy az Orbán-kormányt le kell váltani. Az ország egyre súlyosabb gazdasági és politikai helyzetében a cselekvéshez – legalább a demokratikus alapértékekben egyetértő – politikai centrum szükséges, aminek sokféle szervezeti, technikai formája lehetséges (kerekasztal stb.).
Ilyen politikai centrum megteremtése azonban sem az ellenzéki pártoktól, sem azok parlamenti frakcióitól és a – főleg demonstrációszervezésben erős – civil mozgalmaktól sem remélhető. A helyzet azonban magától nem fog megváltozni, bárki bármennyit beszél is a – Jobbikon kívüli – politikai erőkkel való összefogás szükségességéről. A kormány az IMF-fel játszott tárgyalási paródia s a nyilvánvalóan elmaradó megállapodás ellenére is – egyebek közt a jegybanki devizatartalékok megszerzésével – további két évig biztosan képes elkerülni az államcsődöt.
A tömegpolitika – média által uralt – világában a következő választás kimenetelét az dönti el, hogy a kormányváltást akarók képesek lesznek-e időben megállapodni olyan közös miniszterelnök-jelölt személyében, aki a legnagyobb eséllyel állítható szembe a jelenlegi kormányfővel. Mint látható, az MSZP már jelentős lépéseket tett a programalkotásban, de a többiekről ez még csak részben mondható el. Ennél is nagyobb baj, hogy a programok „reszelgetésére” és összehangolására most egyszerűen nincs idő. Magyarország válságos helyzetében ezért változtatni kellene az egyébként ésszerű sorrenden.
Ha az ellenzéki miniszterelnök-jelöltet a jelenlegi „casting” formájában keresik tovább, akkor biztosan megjósolható a 2014-es választási kudarc. Az MSZP legutóbbi kongresszusa – csak helyeselhetően – teljes generációváltást hajtott végre, ami azt is „üzente” a pártelnöknek, hogy aspiráljon a miniszterelnöki tisztségre. Mesterházy Attila a szocialisták 2006 ősze óta folyamatosnak mondható válságában olyan nehéz és tiszteletre méltó politikai szerepet vállalt, amely ehhez meg is adja az erkölcsi alapot. Nem csekély része volt/van abban, hogy az MSZP a megsemmisítő választási vereség után talpra állva, továbbra is a vezető ellenzéki erő maradhatott.
A legnagyobb ellenzéki pártnak azonban látnia kell, hogy óriási hátránnyal indul a remélt demokratikus ellenzéki „nagykoalíció” támogatásának megszerzéséért. Ennek fő oka ma is a „Gyurcsány-örökség”, amely – a többi között – a Fidesz kéthamados, katasztrofális következményekkel járó győzelméhez vezetett. Az ellenzéki nagykoalíciót csak olyan személyiség hozhatja létre, akit – legalább hallgatólagosan – még azok a mérsékelt jobboldali véleményformálók is elfogadnak, akik európai demokráciában és nem egy szánalmas Übü-királyságban akarnak élni. Ha ugyanis az ellenzéki miniszterelnök-jelölt nem ilyen széles körű támogatással indul a választásokon, akkor – egyebek között a botrányosan diszkriminatív választójogi szabályok miatt – nem győzhet.
A politikai csapdahelyzetből csak a politikai konzultációk haladéktalan megkezdésével lehet kitörni, ami nevezhető akár Ellenzéki Kerekasztal 2.0-nak is. Az egyeztetéseket – hasonlóan a rendszerváltás előtt történtekhez – nem nyilvános háttértárgyalásokkal kellene indítani. Itt kerülhetne sor a programok kompromisszumos közelítésére annak érdekében, hogy 2013 végéig kialakítható legyen az összehangolt választási fellépés forgatókönyve és jó esetben akár egy közös kormányprogram is. A sajtó, a nyilvánosság tájékoztatására természetesen a tárgyalások alatt is szükség lenne, hiszen az ország jövőjéről van szó. Ennek azonban meg kell teremteni az ésszerű, a tárgyaló felek által írásban is rögzített rendjét (pl. szóvivői rendszert), e nélkül esélytelen bármilyen demokratikus ellenzéki összefogás.
Ha az ellenzéki politikai erők nem képesek változtatni azon a kommunikációs gyakorlaton, amelyben mindenki csak a saját „arculatának építésével” és a „többiektől való elhatárolódással” van elfoglalva, ez önmagában elegendő a választási vereséghez. Ma az egyfordulós választási rendszer tűnik az egyik legnehezebben kezelhető kérdésnek. Közismert, hogy a Fidesz választójogi módosításai arra irányulnak, hogy minél több ellenzéki jelölt „méresse meg” magát ugyanabban a választókerületben. Az ilyen megmérettetésnek azonban túlságosan nagy az ára, mert a következő választás 1990 óta alighanem a legfontosabb lesz az ország életében.
A közvélemény-kutatások viszont tárgyalási alapot szolgáltathatnának az ellenzéki egyeztetésekhez. Ezek bázisán lehetne megállapodni arról, hogy az egyéni választókerületekben ki induljon a demokratikus ellenzék egyetlen közös jelöltjeként. Ez lényegesen olcsóbb és kevésbé kockázatos megoldás lenne, mint bármilyen nehezen kivitelezhető előválasztás. Ha a választásokon ringbe szálló demokratikus ellenzéki pártok bármelyike bármilyen okból elzárkózik a közös ellenzéki jelölt indításától, ott vélhetően másról is szó van. Az előzetes megállapodás ugyanis az antidemokratikus választási szabályokból következő olyan kényszer, amely ellen semmilyen ésszerű érv nem hozható fel. Több ellenzéki jelölt indulása köztudottan a jelenlegi kormánypárt újabb (legkevesebb) négyéves bebetonozását jelentené.
Azt nem feltételezhetjük, hogy bármelyik demokratikus ellenzéki párt legfelső vezetőinek „az önálló arculat” a választás eredményénél is fontosabb lenne. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a parlamenti küszöböt elérő pártok legfelső vezetőinek politikusi egzisztenciáját a listán megszerezhető képviselői mandátumok is biztosíthatják. Az ellenzék erői ma még sokan sokfélét gondolnak. De talán van olyan összekötő kapocs, amely az összefogás bázisát jelenthetné. Ahogy az Ajánlatról szóló cikk is fogalmaz, be kell bizonyítani, hogy Orbán Viktor Európával szembeni szabadságharcos víziói nem a magyar emberek akaratát tükrözik. Magyarországot nemcsak a múltja, hanem a jelenlegi válságból való kilábalás reménye is Európához köti.
Az Európai Unió a józan többség számára nemcsak gazdasági közösséget, szövetséget jelent, hanem az európai értékek és a demokratikus hagyományok garanciája is. Ez akkor is így van, ha a globális pénzügyi válság miatt Európa is válaszútra került. A történelmi dilemma az, hogy feladja-e már elért vívmányait, s a válságra a gazdasági nacionalizmussal válaszol, vagy az integráció további mélyítésével, a gazdasági föderalizmus erősítésével küzd a kilábalásért. A 2014-ben alakuló „demokratikus nagykoalíciónak” meg kell szüntetnie mindenfajta dilettáns szabadságharcot az Európai Unióval szemben. Pártállástól függetlenül csak azokhoz a progresszív erőkhöz csatlakozhat, amelyek a jelenlegi nehéz helyzetben is a „közösségi válságkezelés” eszközeit keresik a tagállamok egyenjogúsága és kölcsönös tisztelete alapján.
A szerző volt igazságügyi és rendészeti miniszter
