Egyértelműnek tűnik, hogy a választási kampány kétcsúcsúvá válik. Lesz egy előkampány a regisztrálásra kihegyezve és egy későbbi, második szakasz a választás tulajdonképpeni napja előtt. A pártok már a regisztrálás időszakában majd megkísérelnek maguknak állandóbb, ha nem is végleges rokonszenveket lefoglalni. Az első szakaszban a regisztrációs mozgósításnál talán még a pártoknál is fontosabb szerephez juthatnak a közvetítők és tömegszervezetek.

A Fidesz politikai versenyképét 2010-et követően két elemre volt szokás visszavezetni. Először is, azt akarták, hogy legyen a választás a nagyok versenye. Ha az MSZP nem tud visszaerősödni, akkor ebben a rendszerben úgyis a Fidesz tarol. Másodszor, mindeközben kifizetődő a profi politizálásra érzéketlen, azt részleteiben nem követő, a politikát valamilyen mitikus, népmesei sémákban érzékelő tömegek megszólítása. A szocialisták erről a know-how-ról már a 2000-es években lemondtak, majd gyorsan felejteni kezdtek, a többi ellenzéki csoport ilyesmit soha nem is tudott. Ebben a mezőben a Fidesz győzelmét, nagyobb problémák nélkül, valószínűsíteni lehetett. Az új Fidesz-tervezetekből már egy másmilyen helyzetértékelés látszik. Először is, komolyan vehető gazdasági növekedés a következő időszakokban sem lesz, az életszínvonal legjobb esetben is stagnál. Következésképpen azokat, akik politikai rokonszenvei lényegében kizárólag a saját legelemibb életkörülményeikből következnek, meg kell fosztani attól, hogy az urnák közelébe kerülhessenek.

Másodszor, most az a valószínűbb, hogy az ellenzéki politikusok nem tudnak majd megegyezni. Akkor meg érdemes megkönnyíteni a rajthoz állást minél több pártnak úgy, hogy a bekerülési küszöböket azért érintetlenül hagyjuk. Hiszen így az ellenzéki szavazatok szétforgácsolódnak. Tehát bontsunk le kopogtatócédulás vagy más technikai korlátokat. Jöjjön minél több jelölt. Így az ellenzéki szavazatok szétoszlanak, felaprózódnak.

Azonban az előzetes regisztráció korántsem zár ki mindenkit „lentről”, ahogyan ezt ma hinni véljük. Léteznek olyan tömegszervezetek, amelyek e „politikailag színvak” világban még valamelyest hitelesnek tűnnek, és amelyek politikai mozgósító képessége, ha azzal valóban élnek, most határozottan felértékelődik.

Gondolunk itt mindenekelőtt az egyházakra, a roma önkormányzatokra és a szakszervezetekre. Településenként még szóba jöhet néhány civil formáció is. Ezek tekintélye, mintaadó képessége eltér. De jelen vannak. S ebben a transzmissziós, közvetítői világban a kormányoldal sokkal jobban áll, mint a középrétegek színpadain. Neki vannak lényegében kézben tartott közvetítői, a másik oldalnak pedig majdnem nincsenek. S akit e szervezetek sem tudnak vagy akarnak elérni, az otthon marad.

A nagy egyházak csendes [?] rokonszenveit illetően nem lehetnek kétségeink. Ha persze az eddigi támogatást nagyon közvetlenül fogja a kormányoldal számon kérni rajtuk, s ha az erőviszonyok nem nagyon kiegyenlítettek, itt is elindulhat valami mozgás. De átállni nyilvánvalóan nem fognak. Fékezhetik a mozgósítást, és esetleg kihagyhatják az egészből iskoláik szülői holdudvarát. Azonban éles szavak, viták az állami szponzorral itt nem lesznek. Ugyanakkor, ha az egyházak nagyon közvetlenül, direkten kezdenének politizálni, az visszaüthet. Valami ilyesmit a náluk sokkal határozottabban politizáló lengyel katolikus egyháznál máris láthatunk. És Magyarországon a politikai kereszténység bázisa a lengyelnél azért szűkebb.

Más a roma társadalom szerepe ebben a játékban. A romák nagy részét, tulajdonképpen többségüket életkörülményeik, de azon túl a teljes magyar politikai osztály – az egymást a kormányrúdnál váltó oldalak együtt – a politikai állásfoglalásoktól elzárták. Senki sem akarta, a helyi szintek politikusai közül különösen senki, hogy ők hangosan megszólaljanak. Sem együtt, sem külön. A többségi társadalom végső soron azt hiszi, hogy érdekelt abban, hogy azok lent maradjanak, s hogy közben ne is akarjanak az ügyekbe igazán beleszólni. Ami feladat itt mégis marad, azt most Farkas Flóriánék majd szerény díjazásért megoldják. Az ellenzéknek persze itt próbálkoznia kellene. De ezt a miliőt csak a helyszíneken lehet megszólítani, s ilyesmihez a progresszista oldalon sincs ember. És persze akarat sem nagyon. Ebben az ügyben elitjeik is tartanak többségi törzsválasztóiktól.

Maradnak a szakszervezetek. Mindenütt Európában a baloldal természetes szövetségesei. Máshol a konzervatív oldalnak mozgósít a keresztény infrastruktúra, a szociáldemokráciának pedig a szakszervezetek. A modern médiapolitizálás ezen oldott valamit, de az alapirányok változatlanok. Itthon persze a baloldal ebben az irányban az elmúlt tizenöt-húsz évben mindent elrontott, amit el lehetett rontani. A 90-es években az elidegenedés a szocialista politika és a szakszervezetek között még nem volt teljes. A 2000-es években azzá vált. A 2000-es évek kormányzati szövegeiben, ballib sajtójában én nem emlékszem egyetlen jó, vagy legalább rokonszenvezően semleges szóra a szakszervezetekről vagy a sztrájkokról. Követelőznek, akadályozzák a gazdasági kibontakozást, akcióikkal rontják a versenyképességet. A sztrájkok megnehezítik az „emberek”, vagyis a többiek életét. Pedig a magyar ellenzéknek sem lehet most más választása, mint hogy ezekkel valahogy kibéküljön. Nem kell, hogy a szakszervezetek tagjaikat valamelyik oldal mellé szögezzék, talán most már ilyesmire képtelenek is lennének. De néhány alapüzenetet azért átengedhetnének.

Biztos, hogy itt a politikusoknak nagy és mély bocsánatkéréssel kellene kezdeni. De az biztosan nem elég. Komolyan kellene venni a szakszervezetekben megjelenített érdekeket. S ha valamilyen bizalom itt esetleg helyreállítható lenne, lenne mozgósítás, s talán jönnének többen regisztrálni is. Nem maradna a magyar ellenzék „lent” annyira meztelen.