Dönteni kell

A demokratikus ellenzéki erők együttműködése mellett érvel cikkében Lendvai Ildikó (Vissza az Operához!). Az alábbiakban nem azért szállok vitába egyik-másik kijelentésével, mintha írásának lényegi mondanivalójával ne értenék egyet, éppen ellenkezőleg: az ő óvatosabb megfogalmazására rálicitálva azt állítom, hogy a demokratikus ellenzéki pártok egyike számára sincs az együttműködésnek semmiféle reális alternatívája, feltéve, hogy csakugyan le akarják váltani Orbán Viktor kormányát.

Mindenekelőtt a töredékszavazatok hasznosításának problémájára, amelyet Lendvai a cikk végén vetett föl, van kézenfekvő megoldás. Nem muszáj a demokratikus pártoknak közös jelöltekkel indulniuk, elég, ha felosztják egymás között a 106 egyéni választókerületet, és megállapodnak abban, hogy minden párt csak a neki jutott választókerületekben állít jelöltet, a többi pedig támogatja. Ilyen módon minden választókerület töredékszavazatai az ott jelöltet állító párt listáján hasznosulnak. Igaz, ha egy párt a megállapodás szerint mondjuk csak 20 kerületben állít jelöltet, akkor listáját is csak e 20 választókerület töredékszavazatai erősítik, onnan azonban nemcsak a saját támogatóinak töredékszavazatait hozza el, hanem a demokratikus ellenzék valamennyi szavazójáét.

Abban Lendvai téved, hogy az együttműködés – legalábbis az MSZP számára – ne volna matematikai kényszer. Még akkor sincs igaza, ha elfogadjuk az általa idézett adatokat, amelyeket az Ipsos mért, és amelyek szerint a szocialistáknak ma kétszázezerrel több szavazójuk van, mint két éve, noha a Tárki például azt mutatta ki, hogy az elmúlt három hónapban csökkent az MSZP támogatottsága, és ma éppúgy egymillió szavazónál tart, mint 2010-ben. A Republikon Intézet azonban éppen az Ipsos adatait vette alapul modellszámításához, és azt találta, hogy ha a demokratikus pártok külön indulva érik el a mért eredményeket egy „most vasárnap” tartandó választáson, akkor a Fidesz 98, az MSZP 66, a Jobbik 26, míg az LMP 9 mandátumhoz jutna – vagyis a Fidesz akár az LMP, akár a Jobbik támogatásával újra kormányt alakíthatna.

Ha viszont a három ellenzéki párt összefog, akkor – megint csak az Ipsos adatai szerint – összesen a szavazatok 42 százalékára számíthat, a Fidesz 33 és a Jobbik 22 százalékos eredménye mellett. Hozzávetőleges becslésem szerint ez azt jelenti, hogy a Fidesz 70 és a Jobbik 24 mandátumával szemben az MSZP-nek, az LMP-nek és a DK-nak együtt 105 mandátum jutna. Ha ez a jelenlegi, Ipsos által mért támogatottsági aránynak megfelelően oszlik meg, az az MSZP-nek 75, az LMP-nek 20, a DK-nak pedig 10 mandátumot jelent. Összefogva tehát a demokratikus ellenzéki pártok mindegyike körülbelül tízzel több mandátumot szerezhetne, mint külön-külön indulva, együtt kényelmesen kormányt tudnának alakítani, míg a Fidesz se a Jobbikkal, se az LMP-vel együtt nem tudna kormányozni, csak egy Fidesz–LMP–Jobbik-koalíció esetén, ami talán kizárható.

És meg ez is kevés…

105 mandátummal ugyanis a demokratikus ellenzék képes kormányt alakítani, de nem tud kormányozni, mert az alaptörvény rendelkezései és a „független” intézmények élére bebetonozott fideszes pártkatonák ezt megakadályozzák. Nem tud majd hozzányúlni az adótörvényekhez, mert ahhoz kétharmad kéne. A (fideszes) köztársasági elnök alkotmányos vétót emel az új kormánytöbbség által elfogadott minden fontosabb törvény ellen, az (addigra teljesen elfideszesedő) Alkotmánybíróság pedig minden vétónak helyt ad. Az MNB (addigra fideszes) elnöke az egekbe emeli az alapkamatot, a megerősödő forint pedig tönkrevágja az exportot, és ismét csábítóvá teszi a devizában történő eladósodást, aminek következményeit egyszer már megtapasztaltuk. A (fideszes) Költségvetési Tanács megvétózza a költségvetést, elfogadott költségvetés híján pedig a (fideszes) köztársasági elnök föloszlatja a parlamentet, és új választást ír ki. A(z addigra elfideszesedő) bíróságok mindenkinek igazat adnak, aki a közigazgatás valamely intézkedésével szemben jogorvoslatot keres, a (fideszes) ügyészség pedig tovább folytatja a hajtóvadászatot mindenki ellen, aki az új kormányt támogatja. A következő kormánynak – hacsak elnökét nem Orbán Viktornak hívják – mindenképpen alkotmányozó többségre lesz szüksége ahhoz, hogy kormányozni tudjon. Ha a demokratikus ellenzéki pártok összefognak, ezt az alkotmányozó többséget jelenlegi támogatottságuk csekély növelésével meg tudják szerezni, összefogás híján azonban erre matematikai esélyük sincs.

Lendvai Ildikóhoz csaknem negyedszázados barátság fűz. Neki elhiszem, hogy tényleg komolyan gondolja, amit a demokratikus pártok összefogásáról ír. Az ő – általam mélyen helyeselt – álláspontja azonban sajnos nem tűnik többségi álláspontnak a pártjában. A szocialista vezérkar szemlátomást vérszemet kapott attól, hogy egyes közvélemény-kutatások szerint a párt támogatottsága két év után, ha minimális mértékben is, de elmozdult a holtpontról. A pártvezetés jól láthatóan a pártelnök álláspontját osztja, miszerint „egyedül is lehet győzni”, és nem akar ellenzéki összefogást, legfeljebb abban a Molnár Zsolt budapesti pártelnök által szorgalmazott formában, miszerint „a jelenlegi támogatottsági adatokat nézve az MSZP mögött kellene felsorakoznia a demokratikus ellenzéki összefogásnak”. (Az „összefogásnak” ebből a felfogásából aztán mindjárt ízelítőt is kaphattunk a hódmezővásárhelyi időközi polgármester-választás alkalmából, ahol a közös ellenzéki jelölt keresésének az MSZP azzal ment elébe, hogy senkivel nem egyeztetve saját jelöltet állított.) Bizonyára ezért látta szükségét Lendvai a pártvezetésével markánsan szemben álló véleményét azzal enyhíteni, hogy „lehetségesnek és ha muszáj, szükségesnek is tartja az MSZP önálló választási sikerét”.

Az MSZP önálló választási sikere mármost csakugyan nem lehetetlen, de nemcsak, hogy nem szükséges, hanem kifejezetten tragikus következményekkel járna. A jelenlegi választójogi törvény rendelkezései alapján, de a demokratikus pártok összefogása nélkül lebonyolított 2014-es választásnak ugyanis a fentebb írtakból következően háromféle kimenetele lehet:

1. A választást megnyeri valamelyik demokratikus párt (a dolgok jelenlegi állása szerint az MSZP), kormányt alakít, de alkotmányozó többség híján 10 hónap múlva anélkül bukik meg, hogy az ország vagy a társadalom helyzetén jottányit is javítani tudott volna.

2. A választást megnyeri a Fidesz, és vagy az LMP-vel, vagy a Jobbikkal együtt kormányoz további négy évig. 3. Döntetlenközeli eredmény alakul ki, és ekkor nagykoalíció alakul, vagyis az MSZP „a köztársaság érdekében” koalícióra lép azzal a párttal, amely lerombolta a köztársaságot – ahogyan ezt a lehetőséget amolyan kísérleti léggömbként az elmúlt napok során szocialista politikusok fölvetették.

Az MSZP önálló választási sikerét az első változat jelentené, amely csak azt az amúgy is élő mítoszt erősítené, miszerint a Fidesz nélkül az ország nem kormányozható. Ennek katasztrofális következményeit aligha kell hosszan ecsetelni. Ami pedig a másik két lehetőséget illeti, túl a választási ciklus felén minden ellenzéki pártnak el kell lassan döntenie: meg akarja-e fosztani a Fideszt a hatalomtól, vagy inkább osztozni szeretne vele ebben a hatalomban. Az előbbi csak a demokratikus pártok összefogásával valósítható meg; az a párt tehát, amely akár nyíltan, akár burkoltan akadályozza ezt az összefogást, kimondatlanul is az utóbbi lehetőséget részesíti előnyben.

A Demokratikus Koalíció a maga részéről egyértelműen kimondta: magát nemcsak az Orbán-kormány, de az Orbán-rendszer ellenzékének is tekinti, és célja e rendszer megdöntése. Ideje, hogy a többi ellenzéki párt is világossá tegye: vállalja-e ezt a célt és ennek feltételeként az ellenzéki együttműködést, vagy ennél fontosabb célja, hogy ellenzéki vetélytársain fölülkerekedjék, és ennek érdekében inkább a Fidesszel való együttműködést is hajlandó vállalni. Harmadik lehetőség nincs.

A szerző a Demokratikus Koalíció elnökségi tagja

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.