Kettős lépés
Bár még kevés látszik a 2014-es választásokból, annyi biztos, hogy erős kényszerek között dönt majd az ország a következő ciklusról. Nem vagyunk született optimisták, de most mégis tekintsünk el attól a lehetőségtől, hogy a „gazdasági kényszerhelyzet” arra készteti a kormányfőt, hogy még a választások előtt a demokrácia maradékát is felváltsa valami mással.
Afelől viszont nem lehet kétségünk, hogy mindent megtesz majd saját leváltásának megakadályozásáért. Pedig a Fidesznek buknia kellene, mert ez az ország elemi érdeke, de nem biztos, hogy bukni is fog. Még akkor sem, ha a recessziós gazdaság következtében már alig élhetőek a hétköznapok, és a jövőbe vetett bizalom statisztikailag alig kimutatható. Ha a Fidesz tovább marad, meglehet, a megszokás hosszú évekre fásulttá teszi a választókat, és úgy Orbán továbbra is azt tesz a hűbérbirtokának tekintett országgal, amit akar.
„Orbánnak mennie kell” – ez az, amiben ma a demokratikus ellenzék egyetért. Egyszerre kevés és sok. Kevés, mint minden minimális program, amit egy önmagát is szaggató, egyenként győzelemről is álmodozó párt- és mozgalomhalmaz közös alapnak el tud fogadni. Kevés azért is, mert csak a Fidesz kormányzásának tagadásában egyesít, nem egy pozitív program megfogalmazásában, amely ma „csak” annyi, hogy a polgári parlamentarizmus intézményrendszerét újra kell szervezni. Ugyanakkor sok is, mert túl tág követelés, rejtve hagyja a „hogyan?” választókat aktivitásra serkentő konkrétumait.
A demokratikus ellenzék tébláboló dilemmája érthető: az új köztársaság nem születhet hazugságban, bár egy alkotmányos puccs felszámolásához glaszékesztyűt nem feltétlenül kell húzni. Az etikai dilemma ettől még él, már a választási törvény által diktált előzetes szövetségkötést illetően is. Egyedül senkinek nem sikerülhet a hatalombuktatás, vagyis szövetség nélkül aligha megy. És itt nagyjából ketté is szakad a demokratikus ellenzék: az MSZP-re, a DK-ra és a tőlük a múltjuk, világképük, még inkább saját választói feltételezett kényes gyomra miatt a lehető legnagyobb távolságot tartó LMP-re, illetve „harmadik pólusra”. S bár a DK kérdőjel, a szocialisták megkerülhetetleneknek tűnnek, a szövetségkötést nem lehet erőltetni.
Az országnak sem tenne jót, ha bármilyen kétpólusú váltógazdaság jönne létre, mert állandósulhatna a négy-nyolc évenkénti revánspolitika, de a realitásokat figyelve mind világosabb, hogy a hatalomváltás és az új köztársaság felépítése nem sikerülhet egyetlen ütemben. A demokratikus ellenzék kettős lépésre kényszerülhet: a hatalombuktatás szövetségére, majd egy átmeneti „apolitikus” kormányra, alkotmányozó nemzetgyűlésre, átírt választójogi törvényre, megismételt parlamenti szavazásra, amely aztán valós képet adhat az ország kényszerek nélküli, azaz szabad politikai akaratáról.
Látni kell, nemcsak azt, mit lehetne tenni, de azt is, mit kellene.