Nem most múlt ki, Londonban csak az emlékét temettük. (Szép temetés volt.) Az eszme az első világháborúban súlyos sebet kapott, túlélte, bár életre szólóan fogyatékos maradt. A fogyaték neve: nacionalizmus.

Furcsa módon jól viselte ezt a végzetes szellemi gyengeséget, mi több, nem járunk messze a valóságtól, ha azt állítjuk, abból élt. Az eszme halála valamikor Brundage NOB-elnök távozása után következett be. Szép volt az elmúlás, a gondosan bebalzsamozott tetem olyan, mintha csak aludna. Az „olimpiai eszmét” a professzionalizmus „természetesen” végezte ki. Coubertin báró és az előző századforduló romantikus arisztokratái és a bűvkörükben tetszelgő nagypolgárok minden bizonnyal tartalmasabbnak, fényesebbnek gondolták az ókori játékokat, mint amilyenek azok valójában lehettek.

Mindenesetre a „remake” telitalálatnak indult. Az olimpiai éremért úgy küzdöttek a sportlovagok, mint a Szent Grálért a valódiak. Az első nagy háború azonban mindent megváltoztatott. A politika használatba vette a sportot. A győztesek a győzelem igazságát akarták a sportsikerekkel igazolni, a vesztesek revánsra nevelték a sportolókat. Magyarország sokkal inkább érezte (és érzi máig) vesztesnek magát, mint amennyire valóban az volt. Fájlaltuk, máig fájlaljuk az alattvalókkal együtt „elveszett” területeket, miközben természetesnek tekintjük, hogy 377 év után újra szabad és független lett a magyar állam, amelynek határait a (gyűlölt) trianoni békeszerződés garantálta.

A revánsvágy és felsőbbrendűségünk bizonyításaképpen vált nekünk – Trianon után – egyedüli dicsőséggé a győzelem, vagyis az aranyérem. (Az ezüst ugyanis vereség – is!) A szovjet diktatúrák alatt sem változott ez a szemlélet, csak az ideológia kapott egy enyhe bal csavart, hogy aztán –amint lehetett – újra rágyújtsunk a régi nótára. A lovagias dicsőség és az anyagi előnyök harcát a média – pontosabban a televízió – döntötte el. A televíziónak pedig műsor kell, nem lovagias küzdelem, hanem annak a látszata, vagy ha udvariasabbak akarunk lenni, akkor annak „égi mása”.

A látszat, az égi más igazán jól csak profikkal teremthető meg. A versenyek célja nem a verseny, hanem az eladható látvány. A médiasport nem a testi egészség gyarapítása, hanem kockáztatása, testépítő, ajzó és légszomjcsökkentő szerek használatának tudománya. A sportoló szereplővé változik, verítékkel megszerzett ereje, gyorsasága, rafi né riája (jó áron eladott) „színészi” eszköz csupán. Félreértés ne legyen, a jó színész, vagy a jó (cirkuszi) artista teljesítménye hatalmas érték. A szórakoztatásnak nagyon is egészséges módja a televíziós sportközvetítés. Ez az olimpia egy monstre tévéműsor volt, nem is akart mást mutatni. Ha jól tudom, csaknem kétmilliárd Föld-lakó érdeklődése kísérte.

Hasznosabb, épületesebb volt erre figyelni, mint minden más olyasmire, ami ennyi ember érdeklődésének egyébként megfelelne. Két dolgon kellene elgondolkodni: először azon, nem lenne-e becsületesebb mindezt bevallani és kicsit kipucolni a politikai haszonlesőktől az olimpiai mozgalmat? Ez sem könnyű kérdés, azonban a második dilemma szinte megoldhatatlan: az elkerülhetetlen dopping (mert az, lássuk be!), a sportolót egy gladiátor orvos és egy prostituált keverékévé teszi. Azt tiltjuk neki, amit élvezünk benne, miközben hagyjuk, hogy egészségét, testi épségét, nemritkán az életét árusítsa. És ez a legkevésbé sem keresztényi.