Az Aranycsapat bukása
Ez van, elbuktam, no. A legutolsó pillanatig azt gondoltam ugyanis, hogy a magyar vízilabda-válogatott megszerzi sorozatban a negyedik olimpiai aranyérmét. Vannak az életben ilyen megmagyarázhatatlan, semmivel alá nem támasztható gondolatok, így voltam Roger Federerrel is: már két szettet elveszített az olimpiai döntőben, mégis úgy gondoltam, hogy most aztán kimegy, és leüti a pályáról Murray-t, aztán kiment, és Murray ütötte le őt, de úgy, hogy nézni sem tudtam, elkapcsoltam a végére, az ember nem szereti, ha a hősei hullanak.
Most meg itt vannak a vízipólósok, és gondolhattam én, amit akartam, mégiscsak kiestek, nem lesz negyedik aranyuk. Az ilyen, minden alapot nélkülöző gondolatok valójában nem is azok, hiszen nincs racionális alapjuk, inkább afféle színes kavalkád húzódik mögöttük, az emberi elme talánya, amiben ott rejlik valamiféle bizakodás, egy kis remény emlékképekkel vegyítve, mert Biros úgy lóbálja a labdát, hogy már a lövés előtt tudni lehet, ez bizony bemegy, fölvillan, ahogy Szécsi kiemelkedik a vízből, és naná, hogy véd, Kásás hihetetlen eleganciája, ahogy beteszi a labdát, képek tolulnak föl, mozdulatok, emlékek, Benedek a levegőbe csap, és ez így együtt valamiféle hitet ad, hogy bukdácsolhatunk itt mi, ahogy csak akarunk, megengedhetjük magunknak, mert a végén úgyis, mégis.
Most nem úgy lett. Kemény Dénes és csapata elbukott. Az a Kemény Dénes bukott el, aki oly sok idő után úgy tudta egyberakni az akkor már kiemelkedő képességű fiatalokat, hogy tényleg csapattá álljanak össze, olyanná, amelyről eleve tudni lehetett, hogy a végén úgyis. Rendszerbe állította őket, a sok zsonglőrt.
Ott nőttek naggyá a szemünk előtt: a fél világ vízilabdaértő közönsége megőrült értük, és akikért, a vízilabdához egy fikarcnyit sem értően, egy kicsit magam is hajlandó voltam megőrülni, kultusz ide, kultusz oda – nem lehetett ugyanis nem szeretni őket, hiszen a lényegét tekintve mindent megadtak nekünk.
Mindent, vagyis néhány igazi pillanatot. Ahogy az ember korosodik, sok mindent megad néhány valódi pillanatért: olyanokért, ahogy a semmiből hoznak vissza valamit az utolsó negyedben, és a szerbek már azt sem értik, mi történik körülöttük, vagy ahogy az Amerikai Egyesült Államok erőtől és magabiztosságtól duzzadó bajnokai csak a szemükkel követik a labdát, és azt sem tudják, hol vannak, és mindezt olyan játszi könnyedséggel, hogy hiába csöpög róluk a víz és a veríték, ahogy kihúzódzkodnak a medencéből, akkor is úgy tűnik, hogy ezek a fiúk még csak meg sem izzadtak.
Ez a csapat megadta nekünk azt a néhány pillanatot, amit lehet ugyan csodának hívni, de annál azért többről, másról van szó: arról, hogy ezek az emberek ott a vízben néhány pillanatig bennünket, szárazföldi halandókat is naggyá tudtak tenni, és a dolgoknak miattuk lett tétjük, mert egy-egy pillanatra azonosulhattunk az ő nagyságukkal. Nincs, ki ennél többet adhatna: ez az Aranycsapat. És persze, hogy nekünk ők maradnak a legnagyobbak.
