Bármilyen ínséges volt is a magyar ember élete, két dolognak mindig megadta a módját: esküvőnek és temetésnek. Még a vidék nyomorúságát oly szemléletesen lefestő szociográfiában, A tardi helyzetben is azt olvashatjuk Szabó Zoltántól, hogy ha máskor nem is, ilyenkor összefogott a család, s lett nagy lagzi, lett nagy tor, akár erőn felül, s olykor évekre eladósodva is miatta.

A szerelem, a születés, a halál fontos pillanatai egy ember életének. Amikor ezek beolvadnak a hétköznapok sorába, az egyfajta letargiát, egykedvűséget, „minden mindegy” hangulatot tükröz.

Beszédes a statisztika, amely vidéki tudósítóink jelentéseiből összeállt: tíz családból kettő már nem temetteti el hozzátartozóját, hanem hazaviszi a hamvakat tartalmazó urnát. Így van ez a szegény Miskolcon és a tehetősebb Győrben, a hagyományokat még úgy-ahogy őrző kis falusi közösségekben és az elidegenedett nagyvárosokban. Országos jelenségről van tehát szó, nem furcsa, elszigetelt szokásról. Meg is születik rá hamarosan a bürokrata válasz, várhatóan ugyanis ősztől módosítják a temetkezési törvényt, s így követhetővé teszik a hamvak sorsát, a hazavitelhez, Dunába, Tiszába szóráshoz pedig jegyzői vagy kormányhivatali engedély kell majd.

Miként a közmunkaprogram nem jelent valódi választ a munkanélküliségre, ugyanúgy torz és kierőszakolt megoldás megnehezíteni az ügyintézést a gyászoló családtagok számára. A kérdés ugyanis nem az, hogy hány koszorút vegyünk a nagypapa sírjára, s kedvenc virágját, az íriszt beleköttessük-e a fehér rózsák és liliomok közé, vagy hogy melyik vendéglőben igyunk még egy utolsót az emlékére. A kérdés az, hogy felborítsuk-e a temetéssel végleg a családi költségvetés amúgy is rendkívül kényes egyensúlyát, amikor a mérleg egyik serpenyőjét már egy egyetemista gyerek, sőt akár egy versenyszerűen sportoló középiskolás is végzetesen megnyomhatja. Nem beszélve az egyre szaporodó számlákról, amelyekkel szinte már sakkozni sem tudunk, annyi lukat kell egyszerre tömködni. Ennek a szomorú országos jelenségnek igen egyszerű a magyarázata.

Le vagyunk gatyásodva.

Nem kell semmiféle statisztikai hivatali összesítés, elemzés, folyamatábra, hogy megállapítsuk: azért nem temetünk, mert nincs pénz. Ennél érzékenyebb lakmuszpapír nemigen kell arra, hogy lássuk, milyen állapotban van ez az ország, már legalábbis az a része, amelyik nincs benne a „tutiban”, és a való élet porondján kénytelen helytállni nap mint nap.

A temetkezési törvény módosítása ebben a helyzetben a valóság ismeretének teljes hiányát tükrözi.

Annyit ér, mint halottnak a csók.