A kormánysajtó zászlóshajójának lassan két hete sikerül címlapon tartania Mátsik Györgyöt, Kádár jeles vérügyészeinek egyikét. Kilométerekre bűzlik az izzadságszag. A Magyar Nemzet a semmit dagasztja méretes cikkekké. Egyetlen érdemi új információ nélkül, fáradhatatlanul ismételgetve, amit réges-rég tudunk. Az ürügy az, hogy megtalálták az egykori ügyészt, ami nem lehetett nagy kunszt, miután nem bujdosott. A cél az, hogy legyen valami, bármi, amit fölliheghetnek a 12 ezer embert a halálba indító kassai gettóparancsnok ügye mellé. Illetve fölé, miután azzal sokkal kevesebbet foglalkoznak.

Miután Mátsik mocskának aktuálpolitikai hasznosítására jobb lehetőség nem mutatkozott, kínjukban azt ismételgetik naponta, hogy volt valami gyerekgyámolító alapítvány, melynek kuratóriumában a 80-as évek végén, az ügyészségről való távozása után negyedszázaddal Mátsik és Kósáné Kovács Magda is benne volt, ahogy egyébként Kádár és Orbán közös kedvence, Demján Sándor is. Szánalmas.

Eörsi László és az ’56-os Intézet jóvoltából sok-sok éve minden érdeklődő tudhatja, milyen gyalázatos, vérgőzös vádbeszédet tartott Mátsik Mansfeld Péter és társai perében. A beszéd rendpárti klisékre épült, azokból szállt föl a vérgőz. Eörsi tavaly ősszel a Klubrádióban is elmondta, hogy „Mansfeld mártíromsága a kádárista megtorlás embertelenségének és kegyetlenségének legfőbb szimbóluma”. Azért kérdezett erre rá Bolgár György, mert egy „baloldali” betelefonáló egyszerű közbűntényesnek akarta Mansfeldet beállítani.

A Jobbik feljelentést tett Mátsik ellen. Ha a Csatáry-üggyel kapcsolatban elmondtuk, ebben az esetben még sokkal inkább elmondhatjuk, hogy az ilyen perek csak arra jók, hogy a tanulságokról a jogi kételyekre tereljék a figyelmet: El lehet-e ítélni szándékos emberölésért az ügyészt azon az alapon, hogy halálbüntetést kért? (Ráadásul Mansfeld esetében hiába, mert őt csak másodfokon ítélték halálra, egy másik ügyész javaslatára.)

Mansfeld és Mátsik kapcsán arról kellene beszélni, amiről a legnehezebb. Amiről senki sem akar. Amiben a legmélyebb tanulság van: a köztörvényes rend és az elnyomó rend elleni lázadás összekapcsolódásáról, amire ’56 oly sok példát mutat. Mansfeld Péter tragikus történetének a sajátossága ennek az összekapcsolódásnak a szorossága. Ő egyszerre szervezte a csapatát tudatosan köztörvényes bűncselekmények elkövetésére és a forradalom fölélesztésére. Ha a „rendes” élet kilátástalan, akkor a köztörvényes rend és a politikai rend közös ellenséggé egyesül, s kapaszkodónak marad a gengszterromantika.

Mansfeld „apja, a részeges, iszákos fodrászmester maga is megjárta a börtönt...” „...az ő lételemük a rendbontás, társadalmonkívüliség”. Gyűlölik „mindazokat, akik nyugodtan, békében élnek, dolgoznak”. „A bíróság a törvénytisztelő társadalom és a közrend védelmét szolgálta, amikor kemény büntetést rótt rájuk. A »galeri«... tagjai gyűlölték a munkát és a rendet.” Ismerős? Így adta el a megtorlások korának dísztollnoka, Pintér István a szörnyű ítéletet. Ez a rendpárti kommunikáció nagyon hatékonynak bizonyult. Kulcsszerepe volt abban, hogy a társadalom zöme oly gyorsan eltávolodott a forradalomtól.

A kádári rendpárt ugyanolyan volt, mint a mindenkori. Mint a mai. A jobb- és a baloldali. A rendpárt számára a büntetés minden, a megértés semmi. Ezért nem is ért meg semmit. A forradalmat sem. Akkor sem, ha tagadja, akkor sem, ha idealizálja.