A Gerő András június 30-án, a galamus.hu portálon publikált vitairata kapcsán kialakult eszmecseréhez hozzászólva talán nem felesleges időben és térben is kissé tágabbra nyitni horizontunkat. A német társadalmat (pontosabban a Német Szövetségi Köztársaság közvéleményét) a II. világháború után legalább négyszer mozgatta meg történészszakmai eszmecserékből kiterebélyesedő, a modern német történelem alapkérdéseit vizsgáló, széles körű, gyakran szenvedélyes hangvételű, a legtöbb értelmező szerint eredményes önvizsgálattal járó, a társadalom új kohézióját erősítő vitasorozat.

Alig másfél évtizeddel a II. világháború után először Fritz Fischer 1961-ben publikált Griff nach der Weltmacht című könyvének a német imperializmus Bismarcktól Hitlerig húzódó folyamatosságáról szóló tézise indított vitát.

A nyolcvanas évek közepén leginkább Andreas Hillgruber, Eric Nolte és Jürgen Habermas neve fémjelezte a zsidó népirtás egyediségének és a német nép ezért viselt felelősségének problémájával, a náci és a kommunista rémtettek összehasonlításával foglalkozó disputát. Ezt az eszmecserét szokták a legtöbbször idézni „Historikerstreit”-ként az európai történetpolitika és közemlékezet egyre bővülő irodalmában.

1996-ban jelent meg az Egyesült Államokban William Goldhagen Hitler’s Willing Executioners című könyve, amely a gyűlölködő német antiszemitizmus holokauszthoz vezető eszme- és politikatörténeti folyamatossága mellett hozott fel sokak által cáfolt érveket, s igen nagy visszhangra talált Németországban is. Érdekes módon a szakmai kereteket alig lépte túl Christopher Browning négy évvel korábban publikált, részben ugyanarra a forrásanyagra építő, de értékeléseiben jóval visszafogottabb és árnyaltabb Ordinary Men. Reserve Police Battalion 1012 and the Final Solution in Poland c. műve.

Legutóbb pedig Götz Aly 2005-ben kiadott Hitler’s Volksstaat című könyve a gazdasági racionalitás, a náci szociálpolitika célkitűzéseinek a perspektívájából értelmezte a holokausztot és a vezetett vitákhoz.

A számtalan könyv, tanulmány, újságcikk, médiaesemény, nyilvános eszmecsere következtében Bíró András találó megfogalmazásában a vita valamennyi esetben „kilépett a szakmai keretekből, és össztársadalmi öngyógyítási folyamattá dagadt”.

A történészviták természetesen nem korlátozódtak Németországra: az Egyesült Államokban, Nagy- Britanniában, Franciaországban, Olaszországban és más országokban is legalább annyi vita folyt és folyik a szakfórumokon és a médiában a nemzeti kérdésekről, a nemzeti hősökről és a nemzeti kudarcokról, mindezek értékeléséről és átértékeléséről. Felsorolásuk meghaladná e hozzászólás kereteit. A nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a történészek közötti vita, a történészvélemények ütköztetése világszerte a történeti megismerés természetes menetéhez tartozik, és hozzájárul a társadalmak tisztázó önvizsgálatához.

A magyar történeti kérdésekről folyó újabb viták a magyarság őstörténetétől Mohácson, Trianonon át a rendszerváltás tényezőiig többnyire az ellenkező irányba mutatnak, a társadalom megosztottságát dokumentálják, és nemegyszer fokozzák is azt a kohézió építése, erősítése helyett. Tagadhatatlan, sok szenvedélyes és alkalmanként higgadt eszmecsere folyik nálunk történelmi kérdésekről (hiszen az új mindig konfliktusokon, vélemények szembesítése révén bontakozik ki), de ezek nem rendeződtek, rendeződnek össze olyan, a társadalom egészét önvizsgálatra késztető, olykor szinte katartikusan ható polémiává, mint a németországi „Historikerstreit” vagy a 60-as, 70-es évek magyarországi nemzetvitája, beleértve Nemeskürty István akkor igen provokálónak számító könyveit Mohácsról vagy a második világháborúról. Nálunk és régiónkban a történeti kérdésekről folyó viták manapság számos esetben inkább eszközök a pártpolitikai csatározásokban és nem a társadalmi kohéziót erősítő szembesülések a múlttal.

Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy míg a magyar történetírás és történeti gondolkodás régi nagy vitái (így például a régi magyar hitvilággal foglalkozó Csengery–Ipolyi-vita az 1850-es évek közepén, a középkori magyar társadalomtörténet alapkérdéseit felvető Erdélyi–Tagányi-vita [1914–1916], a Szekfű Gyula Száműzött Rákóczijára reagáló eszmecsere, a magyar közjogi berendezkedés európai gyökereit vizsgáló Eckhartvita [1931], Molnár Erik, Szűcs Jenő, Hanák Péter és mások írásai az 1960–70-es években a magyar nemzettudat gyökereiről és tartalmának változásairól, a Szabad–Hanák-vita a kiegyezésről, illetve Magyarország szerepéről a Monarchiában) politikai korlátokkal és ideológiai feszültségekkel terhes időszakokban közvetve-közvetlenül megtermékenyítették szakmánkat, és szolgálták a társadalom önismeretét, ilyen hatású eszmecsere nem alakult ki a rendszerváltás utáni, a korábbinál sokkal tágabb körű véleménynyilvánítást lehetővé tevő Magyarországon. Bár az említett és más fontos vitákból sem hiányzott a személyes él és a politikai elem, érdemi szakmai eszmecserék voltak, lezajlásuk után témájukról többet tudott a szakma és a társadalom érdeklődő része, mint a viták kibontakozása előtt. Az elmúlt huszonkét évben pedig nemegyszer indult meg az említett vitákhoz ugyan nem hasonlítható jelentőségű, de tisztázó eszmecseréket ígérő folyamat. Gondoljunk csak Horthy újratemetésére (1993), az Ungváry Krisztián által kezdeményezett eszmecserére 1945 értelmezéséről (újabb megszállás, felszabadulás vagy megszabadulás), az 1956 természetrajzáról folytatott vitára, Kertész Imre Nobel-díjára, Esterházy Péter Javított kiadás c. művére, 2004-ben a Teleki Pál-szoborról, a 2006–08-ban Ságvári Endréről folytatott vitára, Koltai Gábor történeti filmjeire stb. stb.

Gerő András véleményem szerint igen rossz irányban (egy témakört, egy szerzőt célba véve), rossz eszközöket használva (vélt szándéka ellenére nemcsak Romsics Ignác szövegeit kritizálva, hanem személyét és a galamus.hu internetes portálon közölt cikke címével a Magyar Tudományos Akadémiát is alaptalanul sértve) indult el, de a vita előhozott néhány olyan szempontot, amelyek segíthetik modern kori történetünk alapkérdéseinek tárgyilagos, de nem értékmentes „kibeszélését”. A nagy csatazajban és füstben ugyanis alig hallatszik, látszik, hogy a különböző generációk képviselői (és itt egy szakcikkben többoldalas bibliográfiát tartalmazó lábjegyzet következne) egymás kutatásaira építve és egymással szakmai vitákat folytatva (s nemcsak szakmai konferenciákon és szakfolyóiratok hasábjain, hanem széles körben olvasott lapokban, így a Históriában, a Rubiconban és internetes portálokon is) milyen sok értékes kutatási eredményt, értelmezési keretet tettek közzé a Horthy-korszakról az elmúlt több mint négy évtized során.

Nem az a fő kérdés szerintem, hogy értelmezhetők-e antiszemita retorikaként Romsics Ignác különböző műveiből kiszedett mondatai, hanem az, hogy ez a nagy tudományos termés hogyan alakítja képünket a Horthy-korszakról. Immár hatalmas mennyiségű kutatási eredmény teszi lehetővé, hogy politikai és ideológiai indíttatású szenvedélyes pengeváltások és egymásra mutogatások helyett beszéljünk a korszak országos vezető és helyi politikusainak teljesítményéről, társadalompolitikájáról, gazdaságáról, nemzet- és külpolitikájáról. A Magyar Történelmi Társulat tisztségviselőjeként szeretném felkínálni társulatunk fórumát a tisztázó szándékú viták lefolytatására, s itt jelezhetem azt is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia filozófiai és történettudományi osztálya ez év novemberében szintén vitát szervez a Horthy-korszak kutatási eredményeiről. A viták egyik lehetséges központi témája minden valószínűség szerint megkerülhetetlenül a XIX. század második felében kibontakozó magyarországi antiszemita ideológia és politika, valamint a magyarországi holokauszt közötti viszony lesz. Az a kérdés, hogy miként torkollott a holokausztba a liberális Magyarországon 1882-ben kezdődött tiszaeszlári ügy kapcsán erőre kapott, majd megfékezett antiszemitizmus. Helyes-e az az állítás, hogy a magyar soa eszme- és politikatörténeti gyökerei (a XIX. századi antiszemita politikai és gondolati előzményektől persze nem függetlenül) sokkal inkább a magyar társadalom 1918–1919 és Trianon utáni válságához s nem a dualizmus korszakának politika- és eszmetörténetéhez vezethetők vissza? S természetesen mindez csak egyetemes történeti összefüggésekben lesz értelmezhető, de szerencsére nem szűkölködünk az európai és az egyesült államokbeli antiszemitizmus történetét jól ismerő kutatókban sem. Nyilván beszélni kell az agrártársadalom problémáiról, a korszak kulturális teljesítményéről, külső és belső különböző irányultságú kritikusairól, az emigrációról s így tovább. S különösen arról, hogy miért fontos kérdések ezek most és itt számunkra. Hadd ismételjem meg: megítélésem szerint Gerő András igen rossz irányban igen rossz eszközöket használva indult el, feleslegesen oszt és kap sebeket, de az időközben kibontakozó eszmecsere tényleges, fontos problémákat is felvetett. S ha most a számottevő kutatási eredményeket a tágabb közvéleménnyel megismertető komoly vita kerekedik a Horthy-korszakról és huszadik századi történelmünk más alapkérdéseiről, reménykedhetünk abban, hogy a szakmánk történetét a jövőben vizsgáló historiográfia nem nyilatkozat-aláírókra és alá nem írókra fogja osztani kollégáinkat, hanem a szakmai kérdéseket és álláspontokat fogja rekonstruálni. Egy ilyen – a szakmai konvenciók keretei között folytatott – vitának akkor is van (lenne) értelme, ha tisztában vagyunk vele, hogy a tudományos igényességű diskurzusok többnyire csak közvetve, hosszabb távon és kiszámíthatatlan „hatékonysággal” befolyásolják, formálják a magyar társadalom történeti (történetpolitikai) közgondolkodását.

A szerző a Magyar Történelmi Társulat főtitkára