Mostanában viszont úgy körbevesz minket a magyar érdek, hogy attól félek, ennyi nincs, nem lehet, ahány helyről ömlik. Össze van tévesztve valakik érdekével, akik X.-ét vagy Y.-ét az egyszerűség kedvéért magyarnak nevezik. Eszelős, mennyi háborúság, az ország ellen indított nemzetközi hadjárat, mások ekézése végződött kormányunk szerint győzelemmel, választott vezetőink meghiúsítottak puccsot, spekulációs rohamot, pánikkeltést – valószínűleg jó néhányat elkerültük volna, ha nincs a „magyar” érdekek következetes, minden apró részletre kiterjedő képviselete, ami teljességgel készületlenül érte a nemzetközi fórumokat a különadóktól az IMF kiebrudalásáig, az igazságszolgáltatás átszabásától a jegybankot érintő klauzulákig. És ne feledkezzünk meg a visszamenőleges törvénykezés alkalmazásáról sem, amely valóságos jogtudományi szenzáció. 

Igaz, néhány okvetetlenkedő idehaza is berzenkedett a csúcsra járatott, de ha kellett, az elfogadás után is rugalmasan alkalmazkodó érdekérvényesítés ellen. Egyrészt azért, mert hibás feltételezésekbe bocsátkoztak, miszerint az érdeknek létezik egy olyan veszélye, hogy ha egy nagyobbal és erősebbel ütközik, alulmarad, netán csorbát szenved – másrészt kétségbe vonták, hogy tényleg sikerült-e ilyen sebességgel és ennyiszer megtalálni a sokszor sok más egyéni és részérdek csalitjában rejtőző, nemzeti érdeket. Mindenesetre szuverenitásunk megőrzése egyet jelentett az úri Magyarország reinkarnációjával.

Eddig kizárólag idegeneknek tettünk szívességeket, most csak haveroknak szól a Szedd magad! mozgalom; mindenki csak hasznot húzott belőlünk; most egy zárt (belső) kör teheti ezt; háborítatlanul folyt a gyarmatosítás; most visszautasíthatatlan ajánlatot kap magyartól a magyar, amit ha nem fogad el, bánni fogja. Megnyugtató, hogy mire az IMF visszakéredzkedik, hála a kétharmadnak, kiépült a rendszer, és Brüsszel is kénytelen elfogadni azt, hogy Magyarország gazdasági és sok szempontból közjogi értelemben is más utat választ, mint az unió, amely hozzánk képest elaludt, és most kénytelen tüzet oltani.

Tudvalévő, hogy a magyar érdekkel például nemcsak a vizitdíj, de a vagyon- és ingatlanadó is ellentétes, hiszen helyettük rövid idő alatt 26 új adónemre leltünk, amelyek közül egyik sem megszorító jellegű. A büdzsé számai naponta változnak, valóságos tündérmese íródik, a baj csak az, a költségvetési hiány mérséklésén kívül nincs olyan mutató, amelyre büszkék lehetnénk, de ne lógassuk az orrunkat, okot ad az önbizalomra, hogy letettük az ország monetáris és fiskális alapjait, harminc év múlva a magyar név megint szép lesz, egy szintre kerülünk a fejlett nyugati államokkal.

Addigra tisztába jövünk azzal, hogy a példátlan hatalomkoncentráció szuverenitásunk záloga volt, hogy az új földosztás gigantikus eredményeket hozott, a Közgép tényleg egyenlővé vált a magyar építőiparral, a magyarok már olyan egészségesek, hogy nincs szükség rokkantellátásra és gyógyszerkasszára. Mindent megvédtünk, ha nem is venni észre belőle mást, mint a múltba visszarepített Kossuth teret.

A Nézőpont Intézet 2042-es vizsgálata szerint a Századvégnek sikerült először desztillálnia úgy a magyar érdeket, hogy az vegytisztán egyezett a kormány programjával. Jelentésükben aláhúzzák, a valóságban nem igazolódott az a vád, hogy a nemzeti érdek nagyüzemi bevezetésének célja minden ellenvélemény kirekesztése.

A vád légből kapott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az egymásnak ellentmondó érdekek kiküszöbölésére a tervek szerint havonta tartanak nemzeti konzultációt, amibe az ellenzéket ugyan nem, de a szomszédos országok magyarlakta régióit bevonják.

Az ezeket hirdető óriásplakátokat a sürgősség miatt közbeszerzés nélkül rendeli meg a Miniszterelnöki Hivatal.