Barátom meséli, hogy két hónapja betoppant hozzá rég nem látott barátja a feleségével, János és a Mari, Marosvásárhelyről jöttek Debrecenbe, nem telefonáltak előtte, levelet se írtak, csak jöttek, bekopogtak, ő meg otthon volt éppen, meg is jegyezte, miután leültette őket, hogy micsoda szerencse, nahát, micsoda szerencse, hogy itthon találtatok, pedig most készültem elmenni ám. Azok meg bólogattak, s Mari mosolygott, hogy nahát, tényleg, micsoda szerencse, igen.

Barátom töltött volna, de a vendégek nem ittak, azt kérdezték, mikor jön haza az asszony, mármint a barátom felesége, ő pedig a fejét csóválta, hogy nem, nem, az asszony sajnos nem jön haza sokáig, mert valami tantestületi buliba ment. Milyen kár, néztek maguk elé a vendégek, pedig milyen jó lett volna látni őt is. Őt sajnos nem fogjátok látni, mondta a barátom, majd kulcszörgést hallottak, s belépett a barátom felesége, hát te, nézett rá hökkenten a férj, mire az asszony legyintett, elmaradt a buli, lefújták az utolsó pillanatban, nahát, micsoda szerencse, mondta erre a barátom a marosvásárhelyi vendégekre mutatva, hiszen akkor mégis csak találkoztok az én drága feleségemmel, azok pedig megint bólogattak, s Mari mosolygott, hogy nahát, tényleg, micsoda szerencse, igen.

Üldögéltek még egy órácskát, a barátom kicsit feszengett, s végül csak megkérdezte őket, hogy voltaképpen miért is jöttek olyan messziről, mire János és a Mari egymásra nézett, s szinte egyszerre mondták, hogy semmi különös, csak látni akarták őket, meg azt a másik két baráti házaspárt Debrecenben, kihez évek óta oly szoros és meleg kapcsolat fűzi őket, úgyhogy köszönik a vendéglátást, menniük kell, meglátogatják a többieket is. Erre a barátom javasolta, hogy telefonáljanak oda nekik előtte, nehogy elkerüljék egymást, de azok csak a fejüket rázták, nem, nem, nem, erre semmi szükség, a sors rendezi el.

– A sors? – nézett tűnődve a barátom, mire Mari mosolygott megint, s azt válaszolta:

– A sors, igen.

Barátom meséli, hogy tegnap fölhívta őt János Marosvásárhelyről, s közölte vele, hogy meghalt a felesége, a Mari. Gyors gyilkost értek tetten a testében pár hónappal ezelőtt. Barátom sokáig nem tudott mit szólni.

Aztán nagy levegőt vett, s megkérdezte, hogy tehát két hónapja, amikor utoljára láttam szegény Marit, akkor ti búcsúzkodni jöttetek, mire János azt dünnyögte, hogy nem, ő biztosan nem, mert ő sem tudta akkor, hogy a Mari beteg, a Mari tudta csak, s ő volt, ki erősködött, hogy látni akarja a debreceni barátokat, s olyan furcsa volt egész úton, olyan nyugodt, derűs és tiszta. S elmondta a telefonban János azt is, hogy azon a bizonyos napon Debrecenben senkinek nem szóltak előre, de csodálatos módon mindenkit otthon találtak. Sőt az egyik családnál időközben még a nagyfiú is betoppant váratlanul, aki Pesten él amúgy, de aznap hazaugrott valamiért, vele is találkoztak hát, aminek a Mari különösen örült, mert a nagyfiút, amikor még kisfiú volt, az ölében gyakorta babusgatta. Sőt a harmadik helyen, ahová aznap ellátogattak, marhahúst főztek éppen, a Mari nagy kedvencét, lapockát vörös borban, gombával, répával, az volt a Mari kedvenc étele, s mennyire csodálatos, hogy tőle a debreceni barátok ilyen kedvesen búcsúztak el, mire a barátom annyit dönnyögött csak, hogy micsoda szerencse, s a vonal másik végén János annyit hümmögött vissza, hogy nahát, tényleg, micsoda szerencse, igen.