Ennek a törekvésnek lényegi összetevője a magyarországi baloldal, a baloldal politikai és kulturális hagyományainak megbélyegzése, bemocskolása, a nemzeti történelemből való kirekesztése. A hatalom mai urai tudatosan összemossák a baloldali gondolkodást a kommunista diktatúrák legrosszabb példáival, semmibe veszik, sőt tagadják a demokratikus baloldal politikai hagyományait, intellektuális teljesítményeit.

Tévedés lenne azonban azt gondolni, ezért egyedül a jobboldal a felelős. Noha a kormánypárt, a „nemzeti ügyek kormánya” ezen a téren is gátlástalanul visszaél politikai hatalmával, megosztja a társadalmat, s tudatosan mélyíti az árkokat, mégis, nem lehet nem észrevenni, a demokratikus ellenzék, a baloldal tehetetlenkedését. Azt, hogy a demokratikus baloldal sem képes szembenézni saját múltjával, a magyarországi baloldal történelmével, annak ellentmondásaival, árnyaival, terheivel, és bűneivel. Ennek talán legszembeötlőbb jele, hogy nincs a baloldalon belül sem nyílt, őszinte és kritikus vita sem az 1956-os forradalomról, sem az azt követő Kádár-rendszerről. És itt most nem a Kádár-rendszer történettudományi megítélésére gondolunk. Hanem arra, hogy miképpen viszonyul, miképpen kell viszonyulnia a demokratikus elkötelezettségű, progresszív balközép politikának a Kádár-rendszer politikai és társadalmi örökségéhez, milyen erkölcsi és politikai tanulságokat kell levonnunk. A múlt, a történelem megítélése, a kollektív emlékezet soha nem egynemű, tele van ellentmondásokkal, visszatükröződnek benne az eltérő tapasztalatok. De éppen ezért a múltról való gondolkodás, a múlt értelmezése, a történelemről folytatott vita nemcsak politikai vagy társadalmi, hanem mindenekelőtt erkölcsi kötelességünk. Csak a nyílt, vádaskodásoktól, gyalázkodástól, a másik kirekesztésére tett kísérletektől, egymás megalázásától mentes vita vezethet el annak belátásáig, hogy a múltat ugyan különböző módon éltük meg, de éppen ebben a különbözőségben gyökerezik a nemzetet, a társadalmat összetartó közösen birtokolt történelmünk.

Ma nem kevesen élnek ebben az országban, akik nosztalgiával gondolnak vissza a Kádár-rendszerre. Azokra az évtizedekre, amelyek sokak emlékezetében úgy maradtak meg, mint az az időszak, amikor mindenkinek volt munkája, senkit nem fenyegetett a végleges és végletes elszegényedés, amikor a családok gyarapodtak, amikor az élet kiszámítható és biztonságos volt, ahol tényleges lehetőség nyílt a felemelkedésre. Mi mást gondolunk a Kádár-rendszerről, de értjük ezt az emlékezetet is. Nem keresünk mögötte közvetlen politikai indítékot, és még kevésbé gondoljuk azt, hogy ez az emlékezet egyszerűen a kommunizmus, vagy a szocializmus utáni vágyakozás kifejeződése lenne. A Kádár-rendszer utáni nosztalgiában annak a felismerése fejeződik ki, hogy az addigi élettörténet a rendszerváltozást követően értelmetlenné és értéktelenné vált, sőt sok esetben, morálisan is megkérdőjeleződött. Így megsemmisült az a korábbi bizonyosság, hogy az ember az őt körülvevő társadalmi világban otthon van, hiszen a kádári rendszer, egy másik világgal való versengésben darabokra tört, jelentését vesztette, s ez a tény hátrányos következményekkel járt az egyéni életutak és élettörténetek, a személyes identitás szempontjából is. Egyszerűbben fogalmazva, a Kádár-rendszer utáni nosztalgia az egyéni életutak, a korábbi erőfeszítések, hitek, meggyőződések retrospektív elértéktelenedésére adott válasz.

Mindez nem változtat azon a történelmi tényen, hogy a Kádár-rendszer az 1956-os forradalom vezetőinek legyilkolásán, a résztvevők bebörtönzésén, s általában a politikai ellenfelek durva kirekesztésén alapult. A Kádár-rendszer diktatúra volt, amely nem tűrte a politikai véleménynyilvánítás szabadságát, általában is korlátozta a szabadságjogokat, a társadalmat behálózó titkosszolgálatot működtetett, a politikai ellenzéket, a másként gondolkozókat nem engedte munkához jutni, elnyomta, sőt durván büntette is. A rendszer talán legnagyobb bűne – amelynek hatása mai is érezhető – azonban az, hogy hazudozásra, alakoskodásra, hamis kompromisszumokra kényszerítette a magyar társadalmat. A gyerekeket arra tanították a szüleik, hogy az iskolában mást kell mondaniuk, mint otthon. A felnőttek az előrehaladás, a karrierjük érdekében akkor is beléptek az MSZMP-be, ha annak céljaival, ideológiájával nem értettek egyet. A társadalom nagyobbik része hallgatott, „alámerült”, vagy éppen együtt úszott az árral, tudomásul vette a rendszer által felállított tabukat, s kizárólag saját, egyéni boldogulását tartotta szem előtt.

A Kádár-rendszer „puha diktatúrája” maga alá teperte az országot, a társadalmat, arra tanította meg az embereket, hogy az egyéni boldogulásnak, a társadalmi biztonságnak, az anyagi gyarapodásnak a szabadságról való lemondás, az elvtelen alkalmazkodás, a mindennapi élet privát szféráiba való visszahúzódás, a tabuk elfogadása, a politikától való távolmaradás az ára. Ez az a politikai hagyomány, amelyet a jelenlegi kormány és kormánypárt feléleszt, s amelyet ötvöz, kiegészít a Horthy-korszak nacionalizmusával, tekintélyuralmi rendszerével, keresztény-nemzeti ideológiájával. Magyarország „újjászervezése” egyet jelent az elmúlt közel egy évszázad legrosszabb politikai hagyományainak és ideológiáinak újjáélesztésével.

Az a politikai mozgalom, amely magát a progresszív, balközép világszemlélet mentén értelmezi, nem vállalhat semmiféle közösséget a Kádár-rendszer hagyományával, üzenetével. Hiszen a Kádár-rendszer korlátok közé szorította a szabadságot, a társadalmi biztonságot a szabadság korlátozásának elfogadásához kötötte, morálisan elfogadhatatlan alkukat kényszerített a társadalomra. Éppen ezért a progresszív balközép politika nem lehet a Kádár-rendszer folytatása. Sőt, ennek a politikának éppen a kádári hagyományok tagadására kell épülnie. Egyben pedig vállalnia és következetesen képviselnie kell azt az erkölcsi és politikai bátorságot, amelyet Nagy Imre testesített meg 1956-ban. Hiszen mi morális alapokon nyugvó, közös értékeket megjelenítő, nyitott, felelősséget vállaló, a társadalmi csoportok egymás iránti szolidaritására épülő Magyarországot akarunk építeni. Egy olyan világot, amelynek középpontjában a demokrácia, az emberi méltóság, a progresszió, a szabadság, a részvétel, a kölcsönösség, a társadalmi igazságosság, a jogbiztonság, az esélyek egyenlősége, a mindenki számára elérhető tudás, a teljesítmény, a kulturális sokféleség elismerése áll. Ez nem Kádár János Magyarországa, és ez nem a Fidesz Magyarországa – ez az a múlttal való kritikus szembenézést felvállaló, a jövőbe beruházó, nyitott és szabad, európai Magyarország, amiért mi harcolunk.

A szerző a Demokratikus koalíció elnöke, illetve alelnöke.