Sztancsay Miklós, selmec- és bélabányai főjegyző 1914 nyarán a szarajevói merénylet hírére, hadüzenet esetére pontosan megmondta a jövőt. „Olyan világégés lesz itt, melyből a Monarchia nem kerülhet ki győztesen! A háború vége Magyarországra lesz szörnyű! Szülőföldemet, Erdélyt elnyeli majd az oláh! A Felvidéket a tótsággal uralma alá hajtja a szlávság! Tenyérnyi Magyarország marad.” Nem látnok volt. Gondolkodó ember. És ha ezt egy egyszerű jegyző ilyen világosan látta, akkor gróf Tisza István magyar miniszterelnök (1913–1917) ezzel is számolva hozott felelős döntést, amikor beleegyezett a hadüzenetbe, s az ország cigányzenére, pezsgővel a kézben mámorosan menetelt a katasztrófába.

A vereség következménye felkészületlenül érte a lakosságot. A megszállt, majd elcsatolt részek nagysága még azokat is meglepte, akik tudták, nem ússzuk meg területi veszteség nélkül. De a többség nem fogta fel ezt. Azért sem, mert a háború előtt egyes köztiszteletben állók 30 milliós magyar birodalomról álmodoztak komolyan.

Ma is népszerű mindenért a vereség után, a felbomlás közben, 1918. november és 1919. március közepe között hatalmon lévő gróf Károlyi Mihályra hárítani minden felelősséget. Pedig a béketárgyalásokat vezető, köztiszteletben álló gróf Apponyi Albert megjelölte a felelősök körét, amikor az eredmény ismeretében ezt mondta: az arisztokrácia elvesztette jogát az ország vezetésére. A polgári demokratává lett Károlyiból Horthyék, Tisza politikai örökösei csináltak bűnbakot, szemére vetve, hogy egy háromfrontos háborúban nem védte meg a gazdaságilag teljesen kimerült, éhínség szélére került ország területi integritását egy sorozatos katonai kudarcok és lázadások, tömeges dezertálások által demoralizált, felbomlófélben lévő, motiválatlan hadsereggel. Amikor pedig kiderült, milyen mély szakadékba zuhan az ország, meglett a motiváció, és Károlyi is hajlott az ellenállásra, már hadsereg nem volt. Időközben leszerelték. Részben antantkérésre, de azért is, mert az új hatalom nem bízott a régi hadseregben, inkább hitt vágyainak, amiben az ország közvéleménye is bízott, hogy Károlyi antantbarátságának köszönhetően a győztesek majd méltányos feltételeket szabnak.

A lemondása után kikiáltott Tanácsköztársaság hadseregének egy tehetséges és határozott főparancsnok vezette harcai sikeresek voltak. De más visszafoglalni valamit, mint hosszabb távon megtartani. Hisz ha az antant be nem tartott ígéretére a kormány nem vonja vissza csapatainkat, s ennek nyomán nem következik be a Tanácsköztársaság és a magyar ellenállás összeomlása, intervenció jön. Az, amivel 1918 novemberében a keleti szövetséges hadseregek főparancsnoka, Franchet d’Espérey biztatta a belgrádi katonai egyezmény elfogadására a vonakodó Károlyit: „csak jelt kell adnom, és önök megsemmisülnek”.

A francia tábornok mondata a lényeg, amit Trianon kapcsán meg kell értenünk. Ami azért történhetett meg, mert a makacs Tisza és a naiv Károlyi politikájának köszönhetően teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került az ország. A szituáció meg nem értését jelzi a békével kapcsolatos népszerű szóhasználat teljesen elhibázott volta, mely a történtekért viselt felelősség elhárítását szolgálja.

„Békediktátum.” Az. Lehetne más? Mióta világ a világ, minden háború végén a győztes szabja a feltételeket. „Igazságtalan.” Legfeljebb annyira, amennyire egy háború, melynek végén a győztes mindent vihet, az igazságról szól. És a vesztes semmiféle elvet nem kérhet számon a győztesen. Főleg akkor, ha ő kezdte a háborút. De nézzük, mi lett volna fordítva. 1915 végén, amikor még jól mentek a dolgok, az Osztrák–Magyar Monarchia közös minisztertanácsának ülésén Tisza beleegyezett abba, hogy a háború után az ún. kongresszusi Lengyelországot Oroszországtól Ausztriához csatolják, cserébe Dalmáciát és Boszniát kérte Magyarország számára. Csak abban nem tudtak megegyezni, hogy Szerbiával mi legyen. Kebelezzük be az egészet, osztozzunk rajta Bulgáriával, vagy legyen vazallus állam?

Trianon elválaszthatatlan a nemzetiségi kérdéstől. Amelyet mindig csak kritikus helyzetben vettünk komolyan. Amikor már nem adhattunk semmit. 1849-ben, Világos előtt két héttel hozott nemzetiségi törvénnyel akartuk rávenni a szabadságharc támogatására a szlovákokat, a románokat, a szerbeket, de olyan liberálissal, amilyet még nem látott a világ. 1918 novemberében meg, amikor már valamennyien kimondták elszakadásukat, állt elő Jászi Oszkár az ország föderalizálásának tervével. Mentségére legyen mondva, ő szintén előre látta a tragédiát, ellenezte is a háborút, és már akkor engedményeket tett volna a nemzetiségeknek, amikor azok a háború után felkínáltak felével beérték volna. A történelmi Magyarország sírásója a nacionalizmus volt. És kik mindent visszáznak ész nélkül? Akiknek Nagy-Magyarország térképének az a meglepő tulajdonsága, hogy határai között sosem volt független Magyarország. Ugyanis a közhasználatban lévő Osztrák–Magyar Monarchián belüli országhatár nem esik egybe a középkori Magyar Királyság képlékeny határaival. Mert a valósággal szembenézni: nem-nem-soha.

A szerző történész