Aki esetleg nem hallotta volna: „A diplomácia táncrendje miatt az elutasítást úgy kell előadni, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. Ezek azok a politika művészetéhez tartozó mozdulatok, hogy majd a hét javaslatból kettőre-háromra (úgyis megcsináltuk már, csak ők nem vették részre) rábólintunk, a maradék kettőt pedig, amit nem akarunk, úgy utasítjuk el, hogy a többségét tulajdonképpen elfogadjuk. Ez a bonyolult játék afféle pávatánc.”

Ha valaki elfeledett kínai bölcs nyomát vélné fölfedezni a mondatok mögött, esetleg gőzerővel kezdené előkaparni Machiavellit a polcról, vagy egy híres fehérgalléros bűnöző mondataira gyanakodna, ne szaladjon a könyvespolcához. Orbán Viktor miniszterelnök érezte úgy, hogy a kormány beiktatásának kétéves évfordulója alkalmából rendezett Századvég-konferencián bepillantást enged lelke bugyraiba.

A helyzet az, hogy az ilyen mondatok karakterképzők, kimondásuk meghitt viszonyt föltételez a hallgatósággal. Az ember például otthon szokta így föltárni magát a feleségének, de azért azt se szívesen, ki tudja, miként venné ki magát az asszony előtt, mert még annak a kockázata is benne van, hogy az elégedett csettintés helyett, hej, be furmányos ember az én uram, inkább fölpattan, és otthagy csapot-papot azzal, hogy ő ilyennel nem akar tovább együtt élni, félreismerte, sunyi alak.

De a Századvég konferenciája bensőséges közeg, ott ily reakció nem várható, nincs fölhördülés, nincs torokköszörülés, nincs rádöbbenés, hogy atyaúristen, milyen ember mond ilyeneket, nem, ilyen ott nincsen – elégedettség van, mosoly, a „mi mindent értünk, összetartozunk” érzése van, a „te iszonyatos megrendeléseket adsz nekünk, cserébe mi itt adózunk áhítattal a politikai zsenid előtt” érzése van.

De mielőtt bárkin elhatalmasodna az a fölismerés, hogy Orbán Viktor milyen politikai lángelme, vessék tekintetüket az idézett mondatra még egyszer, s két dolog bizonyosan szembe ötlik: Magyarország miniszterelnöke egyrészt a politika rangjára emelte azt, hogy be kell csapni másokat, a hozzánk közel állókat is, másrészt eközben (úgyis megcsináltuk már, csak ők nem vették észre) még hülyének is nézi őket, lekezelő pökhendiséggel beszél róluk.

E mondat történetesen az Európai Unióval összefüggésben hangzott el, de ha az unióról elhangzott, vajon miért ne hangozhatott volna el – vagy egy még meghittebb közegben már el is hangzott? – rólunk is, rólunk, magyarokról, akik uniós állampolgárnak valljuk magunkat, de Magyarországon élünk, amelynek miniszterelnöke büszkén hirdeti, hogy csaló, mert úgy tesz, mintha, de mégsem, csak nekünk ez biztosan föl sem tűnik, és e ponttól már csak kis nekirugaszkodás kell a „hülyék ezek” konklúziójáig, amely egy miniszterelnöktől, aki úgy járja a táncot, mint egy született páva, elismerésre méltó teljesítmény, tessék, lehet is csettinteni, és nekilátni a konzultációs kérdőívek kitöltéséhez.