Miután a magyar Országgyűlés elnöke, a kormány kulturális államtitkára, a fél jobboldali sajtó és még ki tudja, hányan, azon mesterkedtek, hogy miként tudnák egy ember hamvait Székelyföldre csempészni, hogy ott aztán akkor is újratemettessék, ha ez a román kormány szerint nem volna ildomos, sőt, s e hihetetlen izgalmas vállalkozás során üres urnát autóztattak, hogy azzal lebukva diadalmasan demonstrálják, lám-lám, nem tudtak megfogni bennünket ezek a szőrös talpúak (mi ez, ha nem maga a megtestesült székely firnyákosság, ugye?), és a végén kiderül, hogy a kulturális államtitkár a táskájában cipelte, majd vitte a színpadra a hamvakat, így mutatva eleven-holt fityiszt a román hatalomnak komoly virtussal, szóval most, hogy mindezen túl vagyunk, hadd kérdezzünk valamit az események harci zajához kevéssé illő csöndességgel, leszögezve, hogy nem akarjuk elvitatni ezzel az eset történelmi súlyát, mégis, legalább a kérdezés joga hadd maradjon meg nekünk: mondják, emberek, eszükön vannak?

Tekintsünk most el attól, hogy Nyirő József náci volt-e – az volt. Tekintsünk el attól, hogy valóban akkora író volt-e, mint amekkorára most dagasztani próbálják – lehetett volna akkora író, de nem lett, mert a tehetség az emberi jellemmel együtt zsugorodik, és nem lehet büntetlenül táncolni a sátánnal. Tekintsünk el attól, hogy Romániának van-e joga bármilyen módon akadályozni egy okkal románellenesnek tartott író temetését – nincs joga, sunyiskodnak. Tekintsünk el attól, hogy a magyar kormánynak van-e joga az újmagyar kánon részévé tenni immáron nem csak a Horthy-korszakot, amelynek névadója, a snájdig tengerésztiszt magát egész életében antiszemitának tartotta és azzal hencegett, hogy zsidókkal ő soha nem érintkezett, a fene az úri modorát, biztos bekoszolta volna tenyerük érintésével a fehér kesztyűjét, hanem van-e joga már a nemzetvezetőhöz hű Nyirő Józsefet is mindössze eltévelyedetté minősíteni. Ettől most ne tekintsünk el: van joga. Legfeljebb leszünk itt néhányan olyanok, akik utálni fogjuk ezért, tiszta szívünkből, mert egész egyszerűen szép lassan elveszítjük a komfortérzetünket az országban, amely pedig a miénk is, amit szeretünk, hogy csak néhány kortársat említsünk, Babitscsal, Móriczcal, és lassan csak bólintani tudunk azok felé, akik el akarnak menni, mert utálják ezt az átható bűzt, el akarnak menni, el, mert szánalmas, hogy itt folyton önazonosságot kutatnak, s ehhez Horthy kell nekik, sőt Nyirő, el, mert fullasztó az a fennhéjázás, amivel házelnökünk megállapítja, hogy Európa meggyűlölte keresztény gyökereit, áh, hagyjuk is, tekintsünk el mindettől, nekünk ez jutott.

Attól viszont már végképp nem kéne eltekinteni, hogy országunk eme jelesei emberi hamvakat cipelnek magukkal, táskában, országhatárokon át, ott van a hősük egy táskába zárva, ott porlik Szőcs Géza táskájában, viszik az ő hősüket, határokon át, mert ennyire tartják, ott viszik, táskában, nevetségesen, holtában végképp megalázva.