Linnének, a XVIII. század nagy svéd természettudósának tulajdonítják a mondást, amely szerint „Európát a törvények kormányozzák, Ázsiát a hagyományok vezetik, Afrikát a szeszélyek mozgatják”. Tény, Európa minden sikere – a versenyképes gazdaság és a működőképes társadalom – végső soron a törvények hatalmára vezethető vissza. Mindenki tudja, mire számíthat, cselekedetei milyen következményre vezetnek, és ebből neki milyen haszna vagy éppen kára keletkezik. Ez pedig azt jelenti: jövőd tőled függ, sorsodat magad alakítod. Ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a kormány képviselői és támogatói gyakran – a legutóbbi napokban is – tettetett meglepődéssel teszik fel a kérdést: miért kritizál minket Európa, és miért büntetnek a pénzpiacok?

Linné a társadalmakat formáló körülmények három eltérő típusát különböztette meg. A törvények hatalma kiszámítható, és a racionális változásra lehetőséget adó környezetet teremt. A hagyományok a múltban gyökerező, érzelmekkel telített szokásokra és racionálisan nehezen változatható szabályokra utalnak. A szeszély viszont a kiszámíthatatlan önkény jellemzője, amikor minden a véletlenen múlik. Ilyen körülmények között nincs értelme tervezni és jövőt építeni, mindent a hatalom kénye-kedve dönt el.

Pontosan ilyen környezet alakult ki hazánkban az elmúlt két évben. A bankadó és az ágazati adók – előzetes egyeztetés nélküli – bevezetése, a nyugdíjpénztári vagyonok – a tulajdonosok megkérdezésének mellőzésével történő – „lenyúlása”, a visszamenőleges hatályú törvények alkalmazása azt jelenti: itt minden és annak az ellenkezője is megtörténhet. A Klubrádió esete még ebben a rendszerben is felül- (vagy inkább alul-) múlhatatlan. Az egyik oldalon ígéretek és fogadkozások a legfelső szinten – a kormány szabad utat enged a bíróságnak – majd amikor a bíróság a Hivatal ellenében dönt, akkor – egy olyan képviselői indítványaként, aki nem érti, miről is van szó – törvényt hoznak, ami szerint a Hivatalt a bíróság ítélete semmire nem kötelezi, majd újramódosítás, amely újra csak az önkénynek nyit teret.

Van abban valami meghökkentő, hogy egy – látszólag – európai országban egyetlen személy pillanatnyi szeszélyétől függenek az oktatási keretszámok, a Parlament környékének látványa, az államelnök személye, a fogorvosi projekt tartalma, a felcsúti stadion. Ha pedig egy reggel azzal kel fel a miniszterelnök, hogy a pártok jövőre nem kapnak pénzt, vagy előzetes választási regisztrációt vezetnek be, akkor így is lesz. De a törvényesség trónfosztásának félreérthetetlen jele, hogy a törvények túlnyomó részét egyéni képviselői indítványok formájában, gyakran más törvényekbe bújtatva és lehetőleg úgy terjesztik be, hogy sem az ellenzék, sem az érintett szakmák ne tudjanak reagálni rá. Mindez együtt azt jelenti: a parlamenti 2/3 fegyverként használja a jogot, és nem érvényesül a törvények hatalma. Magyarország – Linné megfogalmazását használva – az elmúlt két évben kisodródott Európából, és Afrikába süllyedt vissza.

A szeszély uralmának abszurditását – amit két éve még elképzelni sem tudtunk volna – a külső európai szemlélő nem képes felfogni. Mindez túl van azon a határon, hogy a rendszert nyugati értelemben vett demokráciának lehessen tekinteni. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az uralkodó párt – a valóságban Orbán Viktor egy személyben – bármiféle kontroll nélkül képes beszámíthatatlan gazdaságpolitikai és kiszámíthatatlan társadalompolitikai döntéseket hozni. És erre a rendszerre mondta – a kabinet leginkább „européer” képviselőjének tekintett – Martonyi János dél-amerikai útján, hogy demokráciánk példaszerűen működik.

Immáron két éve élünk olyan körülmények között, amelyben egyetlen dolog biztos, a jogbizonytalanság, és egyetlen dologra lehet számítani, a kiszámíthatatlanságra. A számok nem a valóság tükrei, a szavak elvesztették eredeti jelentésüket, az ígéretek semmit nem számítanak. A hirtelen előbukkanó intézkedések pusztán pillanatnyi szeszélyek hatását tükrözik. Ebben a környezetben keresik helyüket a külföldi befektetők, akiknek a szerepe felbecsülhetetlen: ők döntenek arról, megveszik-e a kötvényünket vagy a borsónkat, a csavarunkat vagy a borunkat, eljönnek-e szállodáinkba vagy fogorvosainkhoz, végül, ide hozzák-e tőkéjüket, vagy máshol fektetik be. Döntéseiket termékeink, gyáraink, dolgozóink, infrastruktúránk minőségénél is jobban meghatározza a gazdasági, a jogi és a szabályozói környezet. Van ugyanis egy ki nem mondott elvárásuk: működjön a mi világunk is úgy, mint amit másutt megszoktak. A törvények és az ígéretek jelentsenek bizonyosságot. „Magyarország viszont – a Stanley Morgan elemzőjének minapi értékelése szerint – kiszámíthatatlan, ezért nem sok jóra számíthat.” Ennek jele az emelkedő CDS-felár, a leállított befektetések és a kivont tőke. Ez a közvetlen következménye, ha Orbán Viktor minden döntése azt sugallja: „megtehetek bármit, ha nekem úgy teszik”.

Ám a szeszélyes önkénynek még pusztítóbb a hatása a magyar társadalomra: újra felerősödik a tanult tehetetlenség (learned helplessness). E különös viselkedés modelljét eredetileg állatoknál azonosították. A kutyák fájdalmas áramütést kaptak, amit úgy kerülhettek el, ha átugrottak az alacsony kerítésen. Amikor azonban ketrecbe tették őket, nem kerülhették el a fájdalmas áramütést, egy ideig próbálkoztak, majd feladták: lefeküdtek, vonyítottak. És amikor újra lehetőségük lett ugrani, akkor sem tették ezt meg. Az emberben is kifejlődhet ilyen viselkedési forma olyan körülmények között, amikor valamilyen kikerülhetetlen – vagy annak tűnő – negatív jelenség hatása alá kerül. Ilyenkor gyakran végleg feladja a törekvését, hogy saját jövőjét formálja, és védekezésképpen olyan beállítódást alakít ki, hogy minden, ami – többnyire rossz – vele történik, az elkerülhetetlen és sorsszerű.

Amikor tehát az ember elveszíti uralmát saját sorsa felett, reakciója alapvetően attól függ: képes-e – mint a kutya – átugrani a kerítésen, vagy sem. Az utóbbi volt a helyzet a szocializmusban, és ez magyarázza a 40 éves viccet: „A szocializmusban az értelmiség előtt két út áll. Az egyik az alkoholizmus. A másik járhatatlan.” Ma a mobilitás szabadságának birtokában már nem ez a helyzet. A szeszélyes önkény azonban most is szigorúan szelektál. A politikai és más kényszerek elől – aki teheti – elmegy, és boldogulását másutt keresi. A legutóbbi vizsgálatok szerint minden ötödik magyar, minden második 30 év alatti tervezi, hogy külföldön próbál szerencsét. Az ország tehát – immáron sokadszor az elmúlt 100 évben – ismét kivéreztetik. Akik maradnak, azok előtt két alternatíva áll. Az egyik: a „tanult tehetetlenség” szomorú állapota. A másik – lelkesítőbb, de nehéz – leváltani a szeszélyes önkény rendszerét.