További közvetlen okokkal – a rendszerváltással szemben halmozódó gyűlölettel, a válság okozta gazdasági elbizonytalanodással, a posztkommunisták botrányos kormányzásával, valamint nemzeti kishitűségünk és légváraink egyre reménytelenebb komplexitásával – társulva ezen a táptalajon erősödött meg az a politikai kultúra, amely már régen megtalálta Orbánban a mitikus megtestesülését, de úgy fest, most akár generációkra hegemóniához óhajt jutni.

A kormányzati ciklus második fele – meg lett mondva – a konszolidációról fog szólni, és a politikai rendszer kikészítését követően már valóban meg is indult a rendszer társadalmi elmélyítése. Ez félő, hosszú időre stabilizálja a rezsimet. A konszolidáció érzetére szüksége van a magyar választónak, hogy 2014-re megenyhüljön a kormánnyal szemben, és végleg beletörődjön a helyzetébe. A konszolidáció alapjai már régóta adottak.

A Vezér országa egyben az Igazság Országa is. A rezsim magját azok alkotják, akik vagy eredendően, vagy önmagukat meggyőzve hiszik Orbán igazságát: többek között azt, hogy a nyugati társadalmi evolúció csúcsát jelentő liberális demokrácia nem való a magyarnak, hogy országunk kizsákmányolása és „gyarmati sorban” tartása az EU magországainak alapvető érdeke, és hogy a baloldal – ha másért nem, mert tagadja az előbbieket – a nemzet ellensége, és szabad minden eszközzel megakadályozni a visszajutását a hatalomba.

Ez a várható konszolidáció első alapvetése, amelynek legfontosabb politikai eszközei az állam gyarmatosításán és átpolitizálásán túl a társadalom és a nyilvánosság megosztása, illetve maga a választási rendszer, amely az ellenzék jelenlegi összetételében és kvalitásai mellett – a pártfinanszírozás tervezett átalakítását követően pedig kiváltképpen – garantálja legalább a szimpla többséget Orbán számára még vagy húsz évig. Ezzel az első alapvetéssel szemben – a nyugati integráció mellett érvelve – mutatkozhatna meg a leginkább egy ellenzéki alternatíva, és mivel itt (szemben a továbbiakkal) még megmutatkozhatna, annál fájdalmasabb a hiánya.

Úgynevezett demokratikus ellenzékünk híján van mindennek – elveknek, képzelőerőnek, politikai tehetségnek, bátorságnak, hitelességnek, politikai vezetőnek –, ami minimálisan is versenyképessé tehetné a kormányzati garnitúrával. Mára egyetlen adu ásza maradt: hogy Orbán diktátor. De semmit sem tud és semmit sem mond a nevezett diktatúra gyökereiről, amelyek egy része évszázadokra, más része csak évtizedekre, néhánya meg a saját kormányzásáig megy vissza, ehelyett úgy tesz, mintha a jelen helyzet egyetlen ember feneketlen gonoszságának és hatalmi ambícióinak terméke volna.

A rezsim második alapvetése a nemzeti elit egysége, véd- és dacszövetsége. Orbán előbb a nemzeti oligarchák, majd – amint több pénz is lesz – a középtulajdonos polgárság szolgálatába állítja az állam bizonyos funkcióit. A szerencsésebbeket futball-ligába tömöríti, közpénzből dotálja, jogszabályokat szab rájuk, ezek aztán persze lépten-nyomon vissza is csorgatnak a pártnak. Az átlagtársutasnak biztosítja azt az érzést, hogy a rendszer nyertesei között van, cserébe viszont ki kell állnia érte, és alkalomadtán meg kell mozdulnia a védelmében. A közbeszerzés „egyszerűsítésével”, az önkormányzatok gazdasági holdudvarának továbbéltetésével és legújabban az új földhaszonbérleti szerződésekkel a személyi függéseknek új rendszerét hozza létre a vidéki Magyarországon, amelynek nyomán létrejön a feudális világ a fővárostól távol eső területeken, amely majd döntően befolyásolja a vidéki választásokat.

Meglehet, a nemzeti tőkét vitatható állami eszközökkel erősítve biztosítja az ország autonómiáját, tőkeexportra képes vállalatok felkarolásával a gazdasági befolyásunk kiterjesztését. Csakhogy az intézményesített korrupción és az adórendszeren keresztül az Orbán-rezsim garantálja nemcsak a saját holdudvarának aránytalan meggazdagodását, hanem az újraelosztás politikai hatásait is. Példának okáért a bankokra vagy a multikra kivetett adók továbbhárítása kiszámítottan a politikailag diszpreferált vagy inaktív rétegeket sújtja a leginkább, és ezek folyamatosan erősödő deprivációja és kiábrándultsága végső soron a politikai reprezentáció eltolódását eredményezi a szervezett Fidesz-hátország javára. Így jön létre összefüggés a rezsim gazdasági és politikai céljai között, aminek durvasága példátlan a civilizált országok körében, és alighanem át is vezet a demokrácia képlékeny határain.

Az egységes elitbe a legszorosabban beletartozik a jövendőbeli jogász- és közgazdaértelmiség, amely az új tandíjrendszerben már csaknem kizárólag az Orbánt önzőn támogató tehetősebb fővárosi középosztály gyermekeiből fog rekrutálódni. A mechanizmus része a kulturális és tudományos elit ahhoz hasonló alávetése, amit Orbán Viktor a kilencvenes évek közepétől követett a pártpolitikában: előbb az adott közeg lehetőleg mély és látványos kettéosztása, az igazság és az igazságosság szempontjainak relativizálása és a politikai akaratnak való alávetése, a megfélemlítés válogatott eszközeinek bevetése, majd a lojalitások rendszerének bebetonozása.

Végül a rendszer konszolidációjának harmadik lába a civil társadalom ellehetetlenítése: kiéheztetése, megvásárlása vagy politikai megosztása. A társadalom individualizált, intoleráns és szolidaritáshiányos: Orbán tudja, hogy akármiért nem jön létre se széles nemzeti szövetség (ellenállás), se civil sejtek garmada.

Orbán rendszerének ez idő tájt csak két komolyan vehető korlátja van: az EU normakontrollja és a rendszer gazdasági bázisa: ideértve a nemzetközi befektetői világot. Ha el akarja kerülni „az ország szuverenitásának” (de valójában saját korlátlan hatalmának) esetleges belső vagy további külső csorbítását, előbb a nyugati tőkét, aztán a nyugati befolyást kell ellensúlyoznia – nyilván keletivel. Ez azonban – hála istennek –belátható időn belül lehetetlen, ezért a rezsim kénytelen lesz fenntartani a demokráciának azt a minőségét, ami még nem ejti gondolkodóba az Audi, a Bosch és néhány más magára adó cég vezetőit azzal kapcsolatban, hogy valóban Magyarországon kell-e gyártaniuk.

Az EU (vagy akár csak Németország) és Kína között mindenki által elismert, eredeti „magyar” egyensúlyi pontot találni, amely még szuverénnek is volna becézhető, nem több, mint hiú ábránd. A jelenlegi kurzus továbbélése mindennél sokkal valószínűbbé tesz egy elbénázott, pária sorsra ítélt Magyarországot, ami – szöges ellentétben a jobboldali hiedelmekkel – annál kézzelfoghatóbbá válhat, minél rosszabb állapotba jut az EU. Ha ezt így végiggondoljuk, felidézve a rezsim eddigi eredményeit is, felvetődik, vajon mire hát ez az egész vircsaft? Érthetetlen is lenne, ha valaki nem látná a mögöttes szándékot. Ami a hívek számára a propagandagépezet szűrőjén keresztül konzekvens döntések sorának tűnik, az nem más, mint a vezéreszméhez való makacs, hiú ragaszkodás, és az ebből következő fülsértő kocsmazaj. Képzeljük el, beszélne-e itt valaki Kínáról, ha nem lenne válság, vagy a Nyugat fenntartás nélkül öntené a pénzt Orbán korporatista-nacionalista rendszerébe. Most viszont: Kis-Kína, EU alsó. Sag schon! Kinek az álma is ez pontosan? A nemzeté biztosan nem.

A szerző jogász, közgazdász